Ötszáz év alatt annyi minden rakódott Mohács történetére, hogy ma már nehéz elválasztani egymástól azt, ami 1526-ban valóban megtörtént, és azt, amit a későbbi évszázadok gondoltak bele.

Amikor Varga Szabolcs történészt arról kérdeztük, melyik a legnagyobb tévhit, amit az ötszázadik évfordulón érdemes lenne eloszlatni, rögtön egy nagyon ismerős állítást vett elő: hogy Mohácsnál elveszett Magyarország.

Csakhogy szerinte ez így nem igaz.

A Magyar Királyság jogfolytonossága nem szakadt meg, és 1526 végén – néhány szerémségi terület kivételével – az ország területileg is egységes maradt. Buda elvesztése és az ország későbbi szétszakadása miatt az utókor kapcsolta vissza Mohácshoz mindazt, ami csak később következett.

„Nem veszett el az ország. (…) Elveszett a csata.”

Ez a néhány szó jól megmutatja, mennyire nem ugyanaz Mohács története és Mohács emlékezete. Maga a csata néhány óráig tartott, de az, ahogyan értelmeztük, magyaráztuk és későbbi veszteségeinkhez kapcsoltuk, ötszáz éven át formálódott.

Mohács nem mindig ugyanazt jelentette

Talán ez az egyik legérdekesebb része a történetnek: Mohács jelentése maga is változott az évszázadok során.

A szakértő szerint alig tíz évvel a csata után megjelent az az értelmezés, hogy a vereség valamiféle isteni büntetés volt. A 17. század végére viszont, a török kiűzése után sokan lezártnak tekintették Mohács történetét, a 18. században pedig inkább az ott harcoló ősök helytállását emelték ki.

A fordulat a reformkorban kezdődött. Varga Szabolcs szerint Kölcsey Ferenc volt az, aki Mohácsot egy nagyobb történelmi összefüggés részévé tette. Mohács idővel egy olyan értelmezési keretté vált, amelybe későbbi vereségeinket is beleillesztettük. A szabadságharc bukását már Mohács felől kezdték magyarázni, Trianon után pedig ugyanezek a motívumok – belső árulás, széthúzás, alkalmatlan vezetők, külső cserbenhagyás – még erősebben összekapcsolódtak.

Varga Szabolcs szerint ebből idővel már egy általánosabb nemzeti önmagyarázat is kialakult:

„Ilyenek vagyunk mi, magyarok.”

Ebben egyszerre jelent meg az önvád és az az érzés, hogy a külvilág újra meg újra magunkra hagy bennünket.

Miért éppen Mohács maradt meg ennyire?

Hiszen voltak más súlyos magyar vereségek is.

Varga Szabolcs szerint a válasz egyik része meglepően kézzelfogható: Mohács olyan korban történt, amikor a könyvnyomtatásnak és az egyre több írott szövegnek köszönhetően már jóval könnyebben fennmaradhatott egy esemény emlékezete.

Röplapok, prédikációk, kéziratos híradások és más szövegek őrizték tovább a csata történetét. Mire már nem élt senki, aki személyesen emlékezhetett volna rá, Mohács rég bekerült azokba a történetekbe, amelyeket újra és újra elővettek.

És közben magyarázatot is gyártottunk hozzá

A történész szerint az egyik legmakacsabb elképzelés az, hogy a mohácsi vereség okát mindenekelőtt a Magyar Királyság belső hibáiban kell keresni: a királyban, a főurakban vagy a hadvezetésben.

Varga Szabolcs ezt más irányból közelíti meg.

„Ha egy embert kellene megneveznünk a mohácsi vereség okaként, akkor az Szulejmán szultán lenne.”

Ha az Oszmán Birodalom nem indul Magyarország ellen, nincs mohácsi csata sem – hangsúlyozta.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne beszélni magyar hibákról. Inkább azt, hogy az utókor hajlamos volt olyan erősen saját magában keresni a vereség okát, hogy közben háttérbe szorult egy alapvető körülmény: az Oszmán Birodalom hatalmas katonai fölénye.

A történész ezt egy ponton találóan így fogalmazta meg:

„Mi árnyékboxolunk magunkkal.”

Ötszáz év után talán nem Mohácsot kell megváltoztatni

A történelmi tény természetesen nem változik. A csatát elveszítettük.

Varga Szabolcs szerint azonban másképp nézhetünk azokra, akik ott harcoltak. Nem biztos, hogy ötszáz év távlatából olyan győzelmet kellene számon kérnünk rajtuk, amely az akkori erőviszonyok mellett rendkívül nehezen volt elképzelhető.

Ebben az esetben a vereség mellett jobban láthatóvá válhat az is, hogy az ott harcolók ekkora túlerővel szemben is vállalták a küzdelmet.

És az 1526 utáni történet sem kizárólag pusztulásból állt. Magyarország jelentős része oszmán uralom alá került, de a Magyar Királyság és később az Erdélyi Fejedelemség révén magyar politikai és kulturális tér is fennmaradt. Varga Szabolcs szerint ehhez szükség volt a Habsburg Monarchia hátországára, valamint komoly európai pénzügyi és katonai segítségre is.

A történész ezt is fontosnak tartja:

„Egy óriási teljesítmény az ország maradékának a megőrzése.”

Ötszáz év után ezért talán nem az a legérdekesebb kérdés, hogy Mohács valóban akkora tragédia volt-e, mint gondoljuk.

Hanem az, hogyan kapott Mohács évszázadok alatt olyan jelentést, amely ma is velünk van.

Maga a csata néhány óráig tartott. Az, amit azóta gondolunk róla – veszteségről, széthúzásról, helytállásról, magunkról –, már ötszáz éve formálódik.

És talán éppen ezért maradt ennyire erős jelkép.