Tudjuk, kiket végeztek ki az 1956-os forradalom után. De vajon ismerjük azokat, akik a halálos ítéleteket meghozták? Tutsek Gusztáv, Borbély János, Vida Ferenc és társaik neve nem csupán a bírósági iratokban bukkan fel: pályafutásukon keresztül egy egész hatalmi mechanizmus működése rajzolódik ki. Hetven évvel a forradalom után a Hetedik Nap A hatalom családfája sorozatának különkiadásában bemutatjuk, hogyan kapcsolódott össze a pártállami vezetés, az ügyészség és az ítélkező bírói kar, és mi történt a megtorlás szereplőivel a későbbi évtizedekben.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
1956. november 4-én a szovjet harckocsik megindultak Budapest ellen, és megkezdődött a magyar forradalom katonai leverése. A fegyveres ellenállás azonban nem ért véget egyik pillanatról a másikra, ahogyan a forradalom felszámolása sem merült ki a katonai hadműveletekben.
A hatalomnak ennél többre volt szüksége.
Újra kellett szerveznie a rendőrséget, vissza kellett állítania a politikai ellenőrzést, és olyan jogi rendszert kellett kialakítania, amelynek segítségével büntetőeljárások sorozatát indíthatta a forradalomban részt vevőkkel szemben.
Ehhez emberek kellettek.
Pártvezetők, akik meghatározták a politikai irányvonalat. Belügyi vezetők, akik megszervezték a nyomozóapparátust. Ügyészek, akik képviselték a vádat. Bírák, akik meghozták az ítéleteket. Népbírák és ülnökök, akik az ítélkező tanácsok tagjaiként ugyanúgy részt vettek a döntésekben.
Ezeknek az embereknek nevük volt, hivatali beosztásuk, szakmai múltjuk és későbbi pályafutásuk.
Némelyikük már a második világháború előtt a jogászi pályán dolgozott, mások a kommunista rendszer gyorsított képzési rendszerében szerezték képesítésüket. Voltak, akik a Rákosi-korszakban is részt vettek politikai természetű eljárásokban, és voltak, akik éppen az 1956 utáni megtorlás időszakában jutottak jelentős hatalomhoz.
A rendszer személyi hálózata tehát nem 1956 novemberében keletkezett a semmiből.
A legfontosabb kérdés nem pusztán az, hogy kik mondták ki a halálos ítéleteket, hanem az is, milyen intézményi és politikai folytonosság tette lehetővé, hogy ugyanaz a jogászi és pártállami apparátus különböző korszakokban ismételten a politikai hatalom szolgálatába állhasson.
A dokumentumokból kirajzolódik a megtorlás szervezete
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Kúria és a Legfőbb Ügyészség 2014-ben indított közös kutatási programot a megtorló igazságszolgáltatás szereplőinek azonosítására. Ennek eredményeként 2018-ban létrejött a Perek '56 adatbázis, amely nemcsak az elítéltek és kivégzettek történetét, hanem a perekben részt vevő nyomozók, ügyészek és bírák pályáját is vizsgálja.
A rendszer megértéséhez azonban önmagukban a számok sem elegendők.
Ugyanis a kivégzéssel végződő eljárások mögött nem elszigetelten döntő bírák sorozata állt, hanem intézmények, kinevezések, személyzeti döntések és gyakran több egymást követő bírósági fórum.
Ennek egyik legjobban dokumentált példája a két bíró, Tutsek Gusztáv és Borbély János együttműködése.
Tutsek Gusztáv és Borbély János – ugyanazoknak a pereknek két állomása
Tutsek Gusztáv – az elsőfokú halálos ítéletek egyik legfontosabb szereplője
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága által közölt kutatási eredmények szerint Tutsek 1945-től a budapesti népbíróságon dolgozott, majd a Fővárosi Bíróság bírája lett. Pályafutását 1967-es nyugdíjazásáig folytatta.
Az általa vezetett tanács első fokon 62 halálos ítéletet hirdetett ki az 1956 utáni megtorló perekben. Ezek közül a fellebbviteli eljárások során 46-ot hagytak jóvá és hajtottak végre.
Önmagában is súlyos szám, de a hálózati kutatás szempontjából legalább ennyire lényeges a következő adat: azok közül a perek közül, amelyekben Tutsek első fokon a legsúlyosabb büntetést szabta ki, kilenc másodfokon Borbély János tanácsa elé került.
Borbély János pályafutása ugyancsak a korábbi korszakokhoz vezet vissza. Az 1933-ban jogi szakvizsgát tett bíró 1948-tól a népfőügyészséget vezette, majd 1950-től a legfőbb államügyész helyettese lett.
1953-ban eltávolították az igazságügyi apparátusból, 1957-ben azonban visszakerült: a Legfelsőbb Bíróság tagjaként ismét jelentős szerepet kapott.
A Nemzeti Emlékezet Bizottságának kutatása szerint Borbély 1956 és 1962 között összesen 66 halálos ítélet kiszabásában vett részt tanácsvezető bíróként. Kortársai és a történeti emlékezet „mosolygó halálként” is emlegették.
Itt válik igazán érdekessé a kapcsolatrendszer.
Tutsek és Borbély között nem kell feltételezett titkos összeköttetéseket keresnünk, mert a dokumentált intézményi kapcsolat önmagában is beszédes. Az egyik bíró által vezetett tanács első fokon ítélkezett, a másik a fellebbviteli eljárásokban hozott döntéseket.
Ugyanannak a büntetőeljárási rendszernek a két szintjén dolgoztak, és több ügyben ugyanazon vádlottak sorsát határozták meg.
A kapcsolatuk jelentőségét nem valamiféle bizonyítatlan személyes megállapodás adja, hanem az a tény, hogy ugyanazon eljárási rendszerben, egymást követő fokokon születtek az emberéletekről döntő határozatok.
A történetüknek ráadásul van egy másik, különösen fontos tanulsága is.
Borbélyt 1962-ben a korábbi, Rákosi-korszakbeli koncepciós perekben játszott szerepe miatt nyugdíjazták. A rendszer azonban nem 1956-os szerepe miatt vonta felelősségre, és a kutatások szerint kivételes nyugdíjat állapítottak meg számára.
Ez az ellentmondás sokat elárul a korszak politikai igazságtételének határairól.
Egy konkrét per megmutatja, hogyan működött a hálózat
A Pécs Géza és társai elleni büntetőeljárásban különösen világosan követhető az ügyész, az elsőfokú bíró és a fellebbviteli bíróság közötti kapcsolat.
Az elsőfokú eljárásban Szegedi nevű ügyész képviselte a vádat, a Fővárosi Bíróságon pedig Tutsek Gusztáv tanácsa hozott ítéletet 1957. október 4-én.
Ekkor egyetlen vádlottat, Balogh Lászlót ítélték halálra.
Az ügyész azonban több más vádlott esetében súlyosbításért fellebbezett.
A másodfokú ügyet 1958. április 15-én Borbély János tanácsa tárgyalta. A végeredmény már négy halálos ítélet volt: Pécs Gézát, Balogh Lászlót, Gerlei Józsefet és Békési Bélát kivégezték.
Ez azért különösen fontos történet, mert megmutatja, hogy az elsőfokú ítélet nem feltétlenül jelentette a vádlott számára a legsúlyosabb lehetséges döntést.
Egy fellebbviteli eljárásban az eredetileg kiszabott börtönbüntetés is halálbüntetéssé változhatott.
A rendszer tehát nemcsak egyszerűen jóváhagyta a már megszületett ítéleteket, hanem bizonyos ügyekben tovább súlyosította azokat.
A megtorlás működésének megértéséhez ezért elengedhetetlen, hogy ne csupán az elsőfokú bírókat azonosítsuk, hanem az ügyészeket és a másodfokú tanácsok vezetőit is.
Mansfeld Péter – amikor a bírák egymással sem értettek egyet
Mansfeld Péter története az 1956-os megtorlás egyik legismertebb és legmegrendítőbb esete. A fiatal forradalmárt 1959. március 21-én, nem sokkal tizennyolcadik születésnapja után végezték ki.
Az ügyében fennmaradt iratok azonban olyan részletet is megőriztek, amelynek különösen nagy jelentősége van a megtorlás személyi rendszerének vizsgálatában.
Az elsőfokú tanácsban három különböző büntetési javaslat született.
Menráth István népbíró életfogytig tartó börtönbüntetést javasolt.
Horváth István népbíró halálbüntetést indítványozott.
Guidi Béla tanácsvezető bíró 15 év börtönt tartott megfelelőnek.
A végső elsőfokú döntés életfogytig tartó szabadságvesztés lett. Mansfeld halálos ítéletét a másodfokú eljárásban mondták ki.
Ez a fennmaradt jegyzőkönyv különösen értékes történeti forrás.
Egyrészt azt bizonyítja, hogy még egy súlyosan politikailag meghatározott büntetőeljárásban sem feltétlenül ugyanazt javasolta minden bíró. Másrészt lehetővé teszi, hogy ne utólagos feltételezésekből, hanem konkrét döntések alapján vizsgáljuk az egyes szereplők felelősségét.
A laikus bírák szerepéről sem szabad megfeledkeznünk.
Az elsőfokú népbírósági tanácsokban a tanácsvezető mellett két népbíró, másodfokon pedig négy népbíró vett részt a döntéshozatalban. Szavazatuk az ítélet meghozatalakor ugyanolyan súllyal számított, mint a tanácsvezető bíróé.
A rendszer kialakítása így lehetőséget adott arra, hogy a politikai szempontból kiválasztott laikus bírák meghatározó szerepet játszhassanak az ítélkezésben.
Mansfeld esetében a történet egy fiatal ember kivégzésével végződött.
A tanácskozás fennmaradt részletei pedig arra emlékeztetnek, hogy a halálos ítéletek mögött minden esetben konkrét személyek konkrét döntései álltak.
Vida Ferenc – a Nagy Imre-per és a megtorlás politikai jelentősége
A megtorló perek között kiemelkedő helyet foglal el a Nagy Imre és társai elleni eljárás.
A per nem egyszerűen egy volt miniszterelnök elleni büntetőeljárás volt. A Kádár-rendszer politikai legitimációjának egyik meghatározó kérdését is érintette: miként minősíti és miként bünteti meg azokat a vezetőket, akik az 1956-os forradalom idején a politikai változások oldalára álltak.
A per első szakaszát 1958 februárjában Radó Zoltán vezette. Az eljárás megszakítását követően a júniusi tárgyaláson már Vida Ferenc tanácsa ítélkezett.
1958. június 15-én Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra ítélték, az ítéleteket másnap végrehajtották.
Vida Ferenc neve ezért elválaszthatatlanul összekapcsolódott az 1956 utáni politikai megtorlás egyik legismertebb perével. A bíró életútját a Nemzeti Emlékezet Bizottságának bírói adatbázisa is feldolgozza.
Ennél az ügynél azonban különösen fontos megértenünk a különbséget az ítéletet kihirdető tanács és a per politikai környezete között.
A Nagy Imre-per jelentősége messze túlmutatott az igazságszolgáltatás intézményrendszerén. A forradalom egyik legfontosabb politikai vezetőjének megbüntetéséről volt szó, akinek életben maradása, nyilvános szereplése vagy esetleges rehabilitációja a Kádár-rendszer számára súlyos politikai kérdéseket vethetett volna fel.
A per tehát jól mutatja, hogyan kapcsolódott egymáshoz a politikai hatalom megszilárdításának szándéka és a büntető igazságszolgáltatás.
Cieslár Viktor és Angyal István – újabb kapcsolat a megtorlási hálózatban
Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelőcsoport egyik meghatározó alakja ellen 1958-ban folytattak büntetőeljárást.
Az elsőfokú ítéletet Tutsek Gusztáv tanácsa hirdette ki 1958. április 17-én. Az eljárásban Angyal Istvánt, Szirmai Ottót és Széll Sándort halálra ítélték.
A másodfokú eljárást Cieslár Viktor vezette 1958. november 27-én.
A tanács Angyal és Szirmai halálos ítéletét helybenhagyta, Széll Sándor büntetését viszont életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítette.
Angyal Istvánt 1958. december 1-jén, Szirmai Ottót 1959. január 22-én végezték ki.
Cieslár Viktor pályarajza szerint az 1956 utáni megtorlás során hét halálos ítéletet hirdetett ki, amelyeket végre is hajtottak. A Legfelsőbb Bíróságon 1962 januárjáig dolgozott, ezt követően a Fővárosi Bíróságon folytatta pályáját.
Ez ismét olyan dokumentált kapcsolat, amely több különböző eljárási szintet köt össze.
Tutsek elsőfokú tanácsa, Cieslár másodfokú tanácsa és az ügyben eljáró ügyészek ugyanazon per egymást követő szereplői voltak.
Az esetből azonban az is kitűnik, hogy a másodfokú bíróság nem automatikusan hagyott jóvá valamennyi halálos ítéletet. Széll Sándor büntetésének enyhítése olyan részlet, amely nélkül a történet kevésbé lenne pontos.
A tényfeltárásnak pedig nemcsak a legsúlyosabb döntéseket kell bemutatnia, hanem az eltéréseket is.
Kádár, Biszku, Münnich, Apró és Marosán – a politikai döntéshozatal csomópontjai
A bírói kar kapcsolatrendszere önmagában csak egy szelete a megtorlás történetének.
Az ítéletek mögött ugyanis egy politikailag irányított államszervezet működött.
Az MSZMP 1956. november 4. utáni vezetésének első legszűkebb döntéshozó testületében Kádár János mellett Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Kállai Gyula, Marosán György és Münnich Ferenc kapott helyet.
Ezt a névsort a Nemzeti Emlékezet Bizottságának pártvezetői adatbázisa is rögzíti.
A hatalmi hálózat vizsgálatánál különösen fontos, hogy ezeket a személyeket ne pusztán egymás mellett szereplő politikusként lássuk.
Közös döntéshozó testületben működtek, miközben egyes tagjai a rendészeti és belügyi apparátus szervezésében is közvetlen szerepet vállaltak.
Münnich Ferenc a november 4. után létrejövő kormányban a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek felügyeletéért felelt.
Biszku Bélát 1957. március 1-jén nevezték ki belügyminiszterré, és irányítása alatt a politikai rendőrség, valamint a belügyi apparátus a megtorlási rendszer egyik központi intézményévé vált.
A megtorlás történetének ezért van egy politikai és egy intézményi dimenziója.
Az egyikben a rendszer vezetői meghatározták a követendő irányvonalat.
A másikban a rendőri, ügyészi és bírósági szervezet alakította át ezt konkrét nyomozásokká, vádemelésekké és ítéletekké.
E kettő között számos dokumentált személyi és hivatali kapcsolat létezett.
Ez az a pont, ahol az 1956-os megtorlás már nem egyszerűen különálló politikai perek történetének látszik, hanem egy központilag működtetett állami mechanizmusnak.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága által bemutatott kutatások szerint a pártállami vezetés egyes konkrét ügyek alakulásával is foglalkozott, a bírói és ügyészi személyzeti politikában pedig számított, hogy az eljárások megfelelnek-e a politikai elvárásoknak.
Ez nem bizonyítja, hogy minden egyes ítéletet közvetlenül a pártközpontból diktáltak volna. Azt viszont jól alátámasztja, hogy a megtorló igazságszolgáltatás nem politikailag független közegben működött.
A rendszer előzményei: a személyi folytonosság 1945 és 1956 között
Az egyik legfontosabb történeti összefüggés, amelyet a megtorlások kutatása feltárt, az 1945 után kialakult népbíráskodás és az 1956 utáni ítélkezés közötti személyi folytonosság.
A második világháborút követően létrehozott népbíróságok eredeti célja a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonása volt.
A kommunista párt azonban a népbíróságokat a politikai ellenfelekkel szembeni fellépésre is felhasználta. A későbbi évtizedek kutatásai olyan bírákat azonosítottak, akiknek pályafutása a háború utáni időszaktól az 1956 utáni megtorlásig folyamatosan nyomon követhető.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága egyik történeti kutatásában húsz olyan népbíróról számolt be, aki az 1956-os megtorlásokban is vezető szerepet vállalt. Közéjük tartozott Tutsek Gusztáv is.
Ez azért különösen jelentős, mert árnyalja azt a képet, amely szerint a Kádár-korszak teljesen új személyi apparátust állított volna fel a forradalom leverése után.
A valóság összetettebb.
Bizonyos intézményeket újjászerveztek, másokat átalakítottak, de a személyi állomány egy részénél kimutatható a korábbi évtizedekhez visszanyúló pályafolytonosság.
Vagyis a rendszer működését nem érthetjük meg kizárólag az 1956–1959 közötti időszakból.
Meg kell vizsgálnunk azt is, honnan érkeztek a megtorlás szereplői, milyen pozíciókat töltöttek be korábban, és hogyan maradhattak az igazságszolgáltatás meghatározó tisztviselői.
Ez a sorozat szempontjából különösen fontos felismerés.
A hatalom folytonosságát ugyanis nem kizárólag a politikai vezetők személye mutatja meg, hanem azoknak a tisztviselőknek a karrierje is, akik a különböző korszakokban működtették az állam intézményeit.
Kik voltak a valódi döntéshozók? A kapcsolatrendszer eddig igazolt csomópontjai
Az alábbi összeállítás a megtorlás politikai irányításában, valamint az ügyészi és bírói eljárásokban szerepet játszó személyek dokumentált pozícióit és kapcsolódásait mutatja be. A kapcsolatok eltérő természetűek: politikai vezetői, intézményi vagy konkrét perbeli viszonyokat jelölnek.
A politikai és bírói pozíciókat a NEB pártvezetői, bírói és ügyészi adatbázisai dokumentálják.
A táblázat szereplői nem azonos típusú felelősséget viseltek. A közös párttagság, a hivatali alá-fölérendeltség, a perbeli részvétel és az ítélethozatal eltérő történeti kapcsolat, amelyet a vizsgálatban külön kell kezelni.
És mi lett a bírákkal a megtorlás után?
Ez az a kérdés, amely a közismert történelmi tényeken túlmutat.
A halálos ítéletek kihirdetése után ugyanis az ítélkezés szereplőinek élete nem ért véget.
Tutsek Gusztáv 1967-ig folytatta bírói pályáját.
Cieslár Viktor 1962 után a Fővárosi Bíróságon dolgozott tovább.
Borbély Jánost 1962-ben nyugdíjazták, de nem a Kádár-korszakbeli halálos ítéletei miatt, hanem a korábbi koncepciós perekben vállalt szerepével összefüggésben.
Ezek a pályafutások nem azonosak, ezért nem szabad egységes történetet rájuk erőltetni.
Mégis közös kérdést vetnek fel.
Milyen szakmai és erkölcsi mérce alapján lehetett valaki az igazságszolgáltatás megbecsült tagja egy olyan rendszerben, amelynek megtorló eljárásaiban emberéletekről döntött?
A történeti kutatások szerint a megtorlásban részt vevő bírák és ügyészek között egyaránt akadtak politikailag elkötelezett szereplők, szakmai karriert építő tisztviselők, valamint olyanok is, akik egyes eljárásokban a hatalom várakozásánál enyhébb álláspontot képviseltek.
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke korábban külön hangsúlyozta, hogy azoknak a jogászoknak a történetét is vizsgálni kell, akik nem vállaltak szerepet a megtorlásban, vagy enyhébb büntetést, esetleg felmentést indítványoztak.
Ez a megközelítés fontos.
Mert a történelmi felelősséget nem lehet egyszerűen a foglalkozásból, a munkahelyből vagy egy korszakhoz való tartozásból levezetni. Az egyes emberek döntéseit és tényleges szerepét kell megvizsgálni.
Hol vannak a családi kapcsolatok?
A Hetedik Nap korábbi sorozataiban családi, házassági, szakmai és politikai összeköttetéseket egyaránt vizsgáltunk. Az 1956-os megtorlás feldolgozásánál azonban egy fontos különbséget kell tennünk.
A bírák, ügyészek és pártvezetők között a források alapján már most is jelentős, dokumentált intézményi hálózat rajzolható fel.
Azt viszont, hogy az egyes szereplők között voltak-e további rokoni, házassági vagy több nemzedéken át követhető családi kapcsolatok, külön anyakönyvi és levéltári kutatással lehetne igazolni.
Az eddig ellenőrzött források nem adnak alapot arra, hogy a felsorolt bírák között bizonyítatlan vérrokoni vagy házassági kapcsolatokat állítsunk.
Ugyanígy nem lehet a megtorlásban szerepet vállaló személyek gyermekeinek vagy unokáinak történelmi felelősséget tulajdonítani pusztán családi hovatartozásuk miatt.
A kutatási kérdés ugyanakkor jogos és történetileg érdekes: miként öröklődtek vagy adódtak tovább a társadalmi kapcsolatok, a szakmai lehetőségek és az intézményi pozíciók a pártállam évtizedei alatt?
Ezekre a kérdésekre a dokumentált családfák, kinevezési iratok és pályaképek összevetése adhat választ.
Ez azonban különbséget kíván a bizonyított tények és a további kutatásra érdemes összefüggések között.
A halálos ítéletek mögött nemcsak nevek, hanem emberek voltak
A megtorlás szereplőinek feltárásánál végül egyetlen dolgot semmiképpen sem szabad szem elől tévesztenünk.
A bírósági eljárásokban szereplő vádlottak nem egyszerű adatsorok voltak.
Pécs Géza, Angyal István, Mansfeld Péter, Nagy Imre, Maléter Pál és a többiek életének különböző pontjain hozott döntései, politikai elképzelései és személyes körülményei eltértek egymástól.
A megtorlás azonban valamennyiük történetét visszavonhatatlanul megváltoztatta.
A halálos ítéletek mögött családok maradtak, be nem teljesült életek, megszakított pályák és évtizedeken keresztül elhallgatott történetek.
A bírói és ügyészi hálózatok kutatása ezért nem a múlt öncélú újranyitása.
Éppen ellenkezőleg.
Annak megértését szolgálja, hogyan alakíthatott át egy politikai rendszer jogi eljárásokká olyan döntéseket, amelyek végül emberek életébe kerültek.
A dokumentumokból rekonstruálható a döntéshozatal útja, a kinevezések rendszere, a hivatali kapcsolatok és az ítélkezési gyakorlat.
Ezek együttesen pedig sokkal világosabb képet adnak az 1956 utáni megtorlás természetéről, mint amit egy-egy közismert név vagy elszigetelt per bemutatása önmagában nyújthat.
Hetven évvel a forradalom után nemcsak a szabadságharcosok neveit kell megőriznünk az emlékezetünkben. Azt is meg kell értenünk, hogyan működött az a hatalmi rendszer, amely megbüntette őket.
A történelmi igazság ugyanis nemcsak az áldozatok emlékezetéből, hanem a döntések, a felelősség és a működési mechanizmusok pontos feltárásából áll.
És ez az a munka, amelyet a következő nemzedékek számára is érdemes elvégeznünk.
Forrás: A Perek '56 adatbázis aktuálisan elérhető főoldalán 438 per, 2184 vádlott, 323 ügyész, 148 tanácsvezető bíró és 232 kivégzett szerepel. Ezek az adatbázis feldolgozási számai, nem a teljes megtorlás áldozatainak összesítése
