Az AfD 43,8 százalékos eredménnyel nyerte meg a szász-anhalti tartományi választást, és 39 helyet szerzett a 83 fős parlamentben. A párt ezzel történelmi eredményt ért el, miközben a CDU 17 százalék környékére zuhant.

A választás részletesebb bontása azonban érdekes különbséget mutat.

A Forschungsgruppe Wahlen elemzése szerint a felekezeten kívüliek 47 százaléka választotta az AfD-t. A protestánsok között ez az arány 33 százalék, a katolikusok között pedig 32 százalék volt. Vagyis az AfD a keresztény választók között is nagyon erős támogatást szerzett, de érezhetően gyengébben szerepelt, mint a tartomány egészében.

A különbség a CDU-nál éppen fordítva látszott: miközben összességében gyenge eredményt ért el, a katolikus és protestáns választók körében egyaránt 26 százalékot kapott.

Ez azért is érdekes az eredmény, mert árnyalja azt az egyszerű képet, amelyben a „keresztény”, a „konzervatív” és a „radikális jobboldali” választót automatikusan ugyanabba a csoportba soroljuk.

Az AfD maga is beszél keresztény gyökerekről

Ez különösen azért fontos, mert a párt kommunikációjában a kereszténység nem idegen fogalom.

Az AfD saját programjában a német kulturális identitást a kereszténységgel, a felvilágosodással, a német történelemmel és hagyományokkal köti össze, és rendszeresen használja a keresztény–nyugati kultúra, a család és a nemzeti identitás fogalmait.

A német egyházi vezetők viszont éppen azt hangsúlyozzák, hogy a kereszténység politikai jelentése nem merül ki a kulturális identitás védelmében.

A választás után Kirsten Fehrs evangélikus püspök, Heiner Wilmer, a Német Püspöki Konferencia elnöke és Christopher Easthill közös nyilatkozatban szólították fel a választás győztesét az alkotmányos rend és minden ember feltétlen méltóságának tiszteletére.

Ez nem előzmény nélküli. A német katolikus püspökök már 2024-ben egyhangú nyilatkozatban mondták ki, hogy a völkisch, etnikai alapú nacionalizmust összeegyeztethetetlennek tartják a keresztény emberképpel. Érvelésük középpontjában az állt, hogy az emberi méltóság nem származástól, nemzetiségtől vagy társadalmi helyzettől függ.

Attól keresztény egy politika, hogy sokszor kimondja a kereszténység szót?

Egy politikai erő beszélhet keresztény Európáról, családról, nemzeti hagyományról és kulturális örökségről. A keresztény társadalmi tanítás azonban más kérdéseket is feltesz: hogyan bánunk az idegennel, a szegénnyel és a kiszolgáltatottal? Hol húzódik az emberi méltóság határa? Meddig lehet elmenni a politikai ellenségképzésben?

Ugyanakkor az ellenkező irányban sem érdemes leegyszerűsíteni a dolgot. Attól sem válik automatikusan kereszténnyé vagy keresztényietlenné egy politikai döntés, hogy püspökök támogatják vagy bírálják. A választó saját lelkiismerete alapján mérlegel.

A szász-anhalti eredmény egy nagyon fontos különbségre világít rá: a vallási identitás és a politikai identitás nem ugyanaz. Attól, hogy valaki kereszténynek vallja magát, még nem következik automatikusan, hogy ugyanazt gondolja nemzetről, bevándorlásról, szolidaritásról vagy hatalomról, mint egy „keresztény” nyelvet használó párt.