Magyar Péter brüsszeli találkozója Volodimir Zelenszkijjel, az ukrán elnök október 23-i meghívása és a budapesti templomi incidens ugyanarra figyelmeztet: a politika egyre több olyan teret foglal el, amelynek méltóságát közösen kellene megőriznünk. Lehet tiltakozni, vitatkozni és nemet mondani, de egy határt nem léphetünk át: a provokációra soha nem lehet erőszak a válasz.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van, amit egyszerűen nem kellene bevinni a politikai csatatérre. Nem azért, mert ne lehetne róla vitatkozni, és nem is azért, mert egy demokratikus országban bárkitől el kellene venni a vélemény jogát. Hanem mert egy nemzet életében vannak olyan terek, pillanatok és emlékek, amelyek többet jelentenek az aktuális hatalmi küzdelmeknél.
Ilyen a templom. És ilyen október 23-a is.
Az elmúlt huszonnégy óra pontosan megmutatta, mennyire vékony lett ez a határ.
Magyar Péter Brüsszelben találkozott Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, akit meghívott Budapestre az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójára. Diplomáciai szempontból természetesen lehet érvelni a találkozó mellett: van mit megbeszélni a magyar–ukrán kapcsolatokról, Kárpátaljáról, a háborúról vagy Ukrajna európai jövőjéről. Ezekről beszélni kell, hiszen a diplomácia éppen erről szól.
Október 23-a azonban nem egy szabadon kitölthető dátum a politikai naptárban.
1956 a mi szabadságharcunk volt egy megszálló birodalom ellen. Hetven év elteltével is azoké a pesti srácoké, munkásoké, egyetemistáké és kivégzetteké, akik nem geopolitikai szimbólumként, hanem a saját életükkel írták be magukat a történelembe. Ezért minden külföldi vezető meghívásakor fel kell tenni a kérdést: a jelenléte mélyíti az emlékezést, vagy átírja azt egy ma zajló politikai konfliktus nyelvére?
Ez nem Zelenszkij személyéről szól, hanem rólunk. Arról, hogy képesek vagyunk-e még megőrizni egyetlen napot úgy, hogy azon elsősorban Magyarországra emlékezzünk. 1956-ot nem kellene sem Moszkvából, sem Brüsszelből, sem Kijevből értelmezni helyettünk. A magyar forradalom nem díszlet, amelyre minden korszak ráakaszthatja a maga üzenetét.
Közben Budapesten egy másik fontos határvonal is elmosódott.
A Belvárosi Plébániatemplomban pénteken azokért tartottak imaórát, akiknek a családjai most a letartóztatások terhét viselik. Lehet vitatkozni a politikai felelősségről, az eljárásokról, a vádakról, a kormányról és az ellenzékről is. Egyvalamiről azonban nem kellene: arról, hogy egy templomban lehessen imádkozni.
Orbán Viktor édesanyja is ott ült az imaórán. Nem politikusként, hanem egy idős asszonyként, aki másokkal együtt imádkozott. A helyszínen mégis percek alatt kialakult az a politikai és sajtókonfliktus, amelyből újabb törzsi csata lett: ki mehet be, ki provokál, ki zavar, és ki véd meg kit.
Ez a jelenet mutatja meg igazán, hová jutottunk. Ha már egy imádság köré is kordont kell vonni – akár valódit, akár képleteset –, akkor nemcsak a közélet hangneme romlott el, hanem elveszítettünk valamit a közös civilizációs minimumunkból. Azt a tudást, hogy vannak pillanatok, amikor nem lépjük át a másik ember határait.
Nem kell mindenhová politikát vinni. Nem kell minden templomajtóból frontvonalat és minden nemzeti ünnepből külpolitikai üzenőfalat csinálni.
De van még valami, amit most különösen fontos kimondani: ne üljünk fel a provokációnak.
Aki hergel, annak az az érdeke, hogy elveszítsük a fejünket. Hogy a felháborodásból lökdösődés, a lökdösődésből pedig olyan képsor legyen, amit aztán napokig lehet mutogatni bizonyítékként a „másik oldalra”. Ennél nagyobb ajándékot nem adhatunk egy provokátornak.
Az erőszak nem megoldás!
Nem azért, mert ne lenne jogunk felháborodni, hanem mert van mit megvédenünk: a templom csendjét, az ünnep méltóságát és egymás emberi méltóságát. Aki provokációra erőszakkal felel, az a saját ügyének árt a legtöbbet. Egyetlen dulakodás elég ahhoz, hogy másnap már senki ne arról beszéljen, ki provokált, hanem csak arról, ki ütött.
Ezért most nem gyávaságra, hanem önuralomra van szükség. Lehet nemet mondani, lehet tiltakozni, tüntetni, írni, vitatkozni és a választáson dönteni. De aki valóban védeni akarja a hazáját, annak tudnia kell azt is, mikor nem szabad megadnia a másiknak azt a reakciót, amire vár.
Vannak dolgok, amelyek nagyobbak a pillanatnyi politikai szereplőknél, a pártoknál és minden kormánynál.
Nagyobb náluk 1956. Nagyobb náluk a hit. És nagyobb náluk az a Magyarország, amelyet a vitáink után itt kell hagynunk a gyerekeinknek.
Van egy határ, amit nem szabad átlépnünk: ne hagyjuk, hogy provokációval erőszakba hajszoljanak bennünket.
