Jó reggelt, Magyarország! Vagy talán helyesebb, ha rögtön úgy kezdem: ébresztő!

Mert miközben az elmúlt évtizedekben hozzászoktunk a jóléthez, szinte észrevétlenül elfelejtettünk egy alapvető igazságot. Odasétálunk a csaphoz, elfordítjuk, és folyik a tiszta víz. Felkapcsoljuk a villanyt, és felgyullad a fény. A civilizáció hatalmas gépezete zakatol, mi pedig kényelmesen hátradőlünk, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha mindez alanyi jogon járna.

Pedig nem jár.

A jólét legnagyobb csapdája éppen az, hogy elkényelmesít. Elhiteti velünk, hogy a rend örök, a biztonság pedig magától értetődő. Csakhogy a biztonság nem adottság. A biztonság minden nap újra és újra megteremtett érték.

Aztán jön egy rendkívüli aszály. A Duna vízszintje rekordközeli mélységbe süllyed, és a valóság egyetlen pillanat alatt ránk nyitja az ajtót. (A Duna történelmi, -123 cm-es rekordalacsony vízállását, a 3-as blokk leállítását, és a következő órákban fenyegető teljes leállás hírét.)

A Paksi Atomerőmű körüli fejlemények komoly figyelmeztetést jelentenek. Amikor egy stratégiai jelentőségű létesítmény működésére a természet ilyen közvetlen hatással lehet, az nem csupán műszaki kérdés. Sokkal inkább emlékeztető arra, hogy a modern világ sokkal sérülékenyebb, mint hinnénk.

A hivatalos tájékoztatások szerint rendelkezésre állnak olyan megoldások, amelyek szükség esetén biztosíthatják az ország villamosenergia-ellátását. Jó, ha ez így van. Egy felelős társadalomnak azonban nemcsak a legjobb, hanem a legnehezebb forgatókönyvekre is készülnie kell.

Érdemes feltenni néhány józan kérdést. Mi történik akkor, ha nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában egyszerre nő meg drasztikusan az energiaigény? Válsághelyzetben vajon minden ország képes lesz-e korlátlanul segítséget nyújtani a másiknak? A történelem azt tanítja, hogy nehéz időkben minden nemzet elsősorban a saját polgárai biztonságáért felel.

Ezek nem rosszindulatú kérdések.

Ezek felelős kérdések.

A felelősség nem azt jelenti, hogy pánikot keltünk. A felelősség azt jelenti, hogy merünk előre gondolkodni, merünk számolni a kockázatokkal, és nem ringatjuk magunkat hamis biztonságérzetbe.

Mert a remény önmagában még nem energiapolitika.

Ha egyszerre több kedvezőtlen körülmény találkozna, annak következményei messze túlmutatnának az energiatermelésen. Az elektromos áram ma már nem egyszerű kényelmi szolgáltatás. Az működteti a vízműveket, a kórházakat, a közlekedést, a távközlést, az ipart és a digitális világot. Ha ez az alap meginog, az egész társadalom megérzi.

És mégis van valami, amit sem az aszály, sem a hőség, sem egyetlen emberi mulasztás nem vehet el tőlünk.

A hit.

Hívő emberként pontosan tudom, hogy a keresztény élet nem rózsaszín felhők között zajlik. A Biblia soha nem ígért könnyű életet. Lesznek viharok. Lesznek próbatételek. Lesznek olyan helyzetek, amikor az emberi bölcsesség kevésnek bizonyul.

De ugyanaz a Biblia ezt is mondja:

„Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.” (Zsoltárok 34,20)

Ez nem naiv optimizmus. Ez reménység.

Isten nem azt ígérte, hogy nem lesznek nehéz napjaink. Azt ígérte, hogy nem hagy magunkra a nehéz napokon sem. Ez az ígéret ma is érvényes.

Ez a mostani helyzet ezért nem elsősorban félelemre hív, hanem józanságra. Arra, hogy becsüljük meg mindazt, amit eddig természetesnek vettünk. Arra, hogy komolyan vegyük a felelősségünket. És arra is, hogy amikor a földi kapaszkodók meginognak, ne felejtsünk el fölfelé nézni.

Mert a Duna apadhat. Az emberi számítás kudarcot vallhat. A legbiztosabbnak hitt rendszerek is próbára kerülhetnek.

De van Valaki, akinek a hűsége nem függ sem a folyók vízállásától, sem az erőművek teljesítményétől.

Isten gondviselése nem apad el.

Soha.