Eperjes már az elején egy sokatmondó gondolattal foglalta össze értékrendjét. Szerinte nem az „Isten, haza, család”, hanem az „Isten, család, haza” a helyes sorrend.

Úgy fogalmazott: az ember első identitása az Istennel való kapcsolatából fakad, ezt követi a család, míg a nemzethez tartozás szellemi és lelki döntés.

Borbála számára ugyanakkor Eperjes Károly soha nem elsősorban Kossuth-díjas színész vagy közéleti személyiség volt.

„Nekem ő apa”

– mondta, felidézve, hogy kisgyerekként csak abból kezdte megérteni édesapja ismertségét, hogy az utcán az emberek utánafordultak.

A hitet örökölni lehet, de dönteni is kell mellette

Eperjes Károly arról is beszélt, hogy apaként mindenekelőtt a keresztény értékeket igyekezett továbbadni gyermekeinek.

„Amikor nem így sikerült, abból mindig baj lett” – fogalmazott.

Borbála azonban fontos különbséget tett az otthonról kapott hit és a személyesen megélt hit között. Elmondta: életének volt egy mély időszaka, amikor eltávolodott Istentől. Amikor később visszatért hozzá, az már nem pusztán a családi hagyomány folytatása volt, hanem saját döntése.

Istenkapcsolatát ma személyesnek és közvetlennek éli meg. A szentségimádás során a kötött imák mellett olykor egyszerűen úgy fordul Istenhez: „Szia, Apa.”

Eperjes Károly saját hitének válságairól sem hallgatott. Felidézte azt az időszakot, amikor a siker „démona” elragadta, és saját szavai szerint vasárnapi kereszténnyé vált. Egy súlyos tüdőembólia idején azonban különösen erősen tapasztalta meg Isten jelenlétét.

Meggyőződése szerint az élet nehézségeit sem feltétlenül büntetésként kell értelmezni. Isten sokszor tanítani akar általuk – még akkor is, ha ezt az adott pillanatban rendkívül nehéz elfogadni.

„Nagyon bánt, hogy nem voltam többet velük”

A beszélgetés egyik legemberibb része az apaságról szólt. Eperjes elismerte, hogy színészi pályája komoly áldozatokat követelt a családtól. Lánya szalagavatójáról és ballagásáról is hiányzott a munkája miatt.

„Nagyon bánt, hogy nem voltam többet velük”

– mondta.

Borbála sem próbálta megszépíteni az emlékeket: ezek a hiányzások fájtak neki. Ugyanakkor gyermekként természetes része volt az életének, hogy édesapja esténként színházban játszott. A közös időnek ezért különös értéke lett: futballmeccsek, színházi találkozások és későbbi közös programok teremtették meg az apa-lánya kapcsolat fontos pillanatait.

Eperjes arról is beszélt, milyen nehéz volt megtanulnia, hogy az előadás után ne vigye magával a sikert az éjszakába. Ma már úgy látja: a képesség ajándék, a talentum pedig felelősség. Nem önmagunk ünneplésére kapjuk, hanem azért, hogy jól használjuk.

Több ez, mint egy apa-lánya interjú

A beszélgetés talán legfontosabb tanulsága éppen az, hogy nem egy hibátlan keresztény család idealizált képét látjuk. Van benne mulasztás, vita, betegség, eltávolodás Istentől, szakmai hiúság, fájdalom és bocsánatkérés. És éppen ettől hiteles.

Korunk gyakran úgy beszél szabadságról, mintha az elsősorban a kötődéseink felszámolását jelentené. Mintha az ember akkor lenne igazán önmaga, ha senkinek és semminek nem tartozik számadással. Eperjes Károly és Borbála beszélgetése ezzel szemben egy másik emberképet mutat: az embert a kapcsolatai nem kisebbé, hanem teljesebbé teszik.

Az Istennel való kapcsolat, a család, a szülők és gyermekek egymás iránti felelőssége nem béklyó, hanem megtartó erő.

És talán ez a beszélgetés legfontosabb üzenete is: a keresztény hitet nem elég kulturális örökségként őrizni. Személyesen kell igent mondani rá, újra és újra. A családot pedig nem elég értéknek nevezni – időt, hűséget, áldozatot és megbocsátást kell adni érte.

Egy olyan korban, amelyben sokszor az egyén kerül minden közösség elé, nem jelentéktelen mondat tehát Eperjes Károly sorrendje: Isten, család, haza. Nem politikai jelszóként, hanem az emberi élet rendjeként.