Elmondtad egyszer, aztán százszor, talán már évek óta minden este ugyanazokkal a szavakkal fordulsz Istenhez. Egy gyógyulásért, egy gyermekért, egy megromlott kapcsolatért vagy valakiért, akit féltve szeretsz. De a helyzet nem változik. És egy idő után felmerül benned a kérdés, amelyet talán még kimondani is szégyellsz: vajon Isten egyáltalán hall engem? A Biblia két megrendítő története egészen más fénybe helyezi a várakozást, a csalódást és a látszólag megválaszolatlan imákat.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Anna történetét Sámuel első könyvében olvashatjuk: gyermeket szeretett volna, de hosszú időn át nem született gyermeke.
Anna minden évben elment családjával Silóba, az istentisztelet helyére. Egy alkalommal annyira elkeseredett, hogy sírva imádkozott. Ajkai mozogtak, de hang nem jött ki a száján, Éli főpap, aki figyelte, azt hitte, részeg.
Az asszony már szinte összeroppant a fájdalomtól, aztán végre Isten elé vitte a bánatát – és még ott is félreértik.
Anna azonban nem hallgatott el, elmondta Élinek, hogy nem ivott, hanem szíve keserűségét önti ki az Úr előtt.
Nem próbálta elrejteni, mennyire szenved, minden fájdalmát, keserűségét és csalódottságát Isten elé vitte. Úgy imádkozott, ahogyan abban a pillanatban tudott: összetört szívvel, könnyek között. Mert hitt abban, hogy Isten előtt nem kell megjátszania magát.
A bibliai történet szerint Anna később fiút szült, Sámuelt.
Azonban van egy fontos részlet: amikor az imádság után hazament, még nem tudhatta, mi fog történni. A történet szerint már akkor evett, és arca többé nem volt szomorú.
De mi van azokkal, akik hiába várnak?
Anna története szépen végződött, de mi van azzal, aki évek óta gyermekre vágyik, és mégsem születik gyermeke? Aki egy beteg szerettéért imádkozik, de elveszíti őt? Aki a házassága megmentéséért könyörög, mégis válás lesz a vége?
Lehetne azt mondani: „Csak higgy erősebben!”
De ez a mondat nemcsak fájdalmas lehet, hanem félrevezető is. A Biblia nem tanítja, hogy minden őszinte imádságunk pontosan úgy teljesül, ahogyan elképzeltük.
És erre éppen Jézus életében találjuk az egyik legmegrendítőbb példát.
Jézus is kérte, hogy ne kelljen átélnie azt, ami rá vár
A getszemáni kertben Jézus tudta, hogy közeleg az elfogatása és a szenvedése. Tanítványai közül néhányat magával vitt, majd félrevonult imádkozni.
Máté evangéliuma szerint ezt kérte:
„Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár.”
Jézus nem rejtette el a félelmét és a gyötrelmét, nem úgy imádkozott, mintha a szenvedés nem számítana.
A kéréséhez azonban hozzátette:
„Mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”
Jézust ezután elfogták, elítélték és keresztre feszítették. Nem azért, mert a szenvedés önmagában jó vagy kívánatos lenne, vagy mert Isten így akarta, hanem mert az emberi kegyetlenség és igazságtalanság őt sem kerülte el. Mégis, a keresztény hit szerint a getszemáni történet nem a reménytelenségben ér véget. De a feltámadás reménye sem teszi meg nem történtté Jézus valódi szenvedését.
Ez a jelenet különösen fontos mindazoknak, akik úgy érzik, hiába imádkoznak. Mert megmutatja: a be nem teljesült kérés önmagában nem bizonyítja, hogy valakinek kevés a hite, vagy hogy Isten elfordult tőle.
Meddig kell hát várni?
Erre nincs olyan válasz, amely minden élethelyzetben megnyugtató lenne. Van, amikor a várakozás végén valóban megérkezik az, amiért imádkoztunk. Van, amikor egészen más út nyílik meg előttünk. És van olyan veszteség is, amelyre ebben az életben nem kapunk megnyugtató magyarázatot.
A kitartó imádság nem azt jelenti, hogy soha nem fáradhatunk el. Azt sem, hogy nem kérdezhetünk, nem sírhatunk, vagy nem mondhatjuk ki: „Uram, én ezt már nem értem.”
A zsoltárok tele vannak ilyen kiáltásokkal, a Biblia nem hallgattatja el a csalódott embert. És az imádság nem helyettesíti a cselekvést sem. Ha egy kapcsolatért imádkozunk, szükség lehet őszinte beszélgetésre. Ha betegség miatt könyörgünk, orvosi segítségre. Ha magányosak vagyunk, talán arra is, hogy merjünk valakihez odafordulni.
Nem kell választanunk a hit és a felelős cselekvés között.
Ma nem kell választ kapnod minden kérdésedre
Hétfő van, új hét kezdődött, de lehet, hogy te pontosan ugyanazzal a teherrel ébredtél, amellyel pénteken lefeküdtél. Talán ma reggel is elmondtad azt az imát, amelyet már ezerszer, és közben semmi nem változott.
Anna története arra emlékeztet, hogy a fájdalmunkkal is odaállhatunk Isten elé. Jézus getszemáni imája pedig arra, hogy a hit nem a szenvedés automatikus elkerülését jelenti.
Nem baj, ha elfáradtál a várakozásban, és ha időnként kérdések és kétségek gyötörnek. A hit nem azt jelenti, hogy mindig mindenre tudod a választ, vagy hogy soha nem bizonytalanodsz el.
Ha ma csak ennyit tudsz mondani: „Istenem, még mindig itt vagyok, és még mindig várok”, az is lehet őszinte imádság.
Az imádság nem csupán arról szól, hogy megkapjuk, amit kérünk, hanem arról is, hogy a legnehezebb kérdéseinkkel sem kell feltétlenül egyedül maradnunk.
