Alig értetek haza az iskolából, máris elhangzik az ismerős mondat: „Anya, unatkozom!” Te pedig fejben már sorolod a lehetőségeket: társasjáték, rajzolás, séta, közös sütés. De vajon miért érezzük úgy, hogy a gyerek minden szabad percéért nekünk kell felelősséget vállalnunk?
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Régebben egy délután könnyen eltelhetett úgy, hogy a gyerekek az udvaron kitaláltak valamilyen játékot, építettek egy bunkert, vagy egyszerűen csak céltalanul ténferegtek. Nem állt mögöttük folyamatosan egy felnőtt, aki újabb és újabb elfoglaltságot ajánlott.
Ma sok családban egészen másképp néz ki a délután. Iskola után különóra, edzés, házi feladat, aztán még egy kis közös játék. Ha pedig marad fél óra, amikor semmi sincs betervezve, könnyen megszólal a gyermek: „Mit csináljak?” És a szülő máris megpróbálja megoldani a helyzetet.
Nem kell minden percet megszervezni
Természetesen a közös játék, a figyelem és az együtt töltött idő fontos. De van különbség aközött, hogy jelen vagyunk a gyermek életében, és aközött, hogy állandóan mi találjuk ki, mivel foglalkozzon.
Ha minden alkalommal kész ötlettel érkezünk, amikor unatkozni kezd, idővel megszokhatja, hogy a szabadideje megszervezése is valaki más feladata.
Pedig az önálló játék nem veleszületett, minden helyzetben működő képesség, ezt is gyakorolni kell.
Eleinte lehet, hogy csak öt percig építőkockázik, aztán újra odajön. Később azonban már maga találhat ki történeteket, szabályokat, egész játékvilágokat.
Ehhez viszont szüksége van valamire, amit a zsúfolt hétköznapokban ritkán kap meg: olyan időre, amivel szabadon rendelkezhet.
Az unalom nem mindig probléma
Nem kell úgy tenni, mintha az unatkozás csodálatos élmény lenne. A gyermeknek is lehet kellemetlen, amikor nem tud mit kezdeni magával. Néha pedig az „unatkozom” valójában azt jelenti: „Szeretnék egy kicsit veled lenni.”
Érdemes ezt is meghallani, de ha minden rendben van, és egyszerűen csak nincs kész program, nem feltétlenül kell azonnal közbelépni.
Megkérdezhetjük, mihez lenne kedve, elővehetünk néhány játékot, vagy segíthetünk elindítani egy ötletet, a folytatást azonban rábízhatjuk.
Lehet, hogy először tiltakozni fog, lehet, hogy háromszor visszajön, mert továbbra sem tudja, mit csináljon, ettől még nem kell rögtön bekapcsolni a mesét, vagy újabb programot szervezni.
A szülő nem főállású programszervező
Sok szülőben bűntudatot kelt, ha a gyermeke láthatóan nem csinál semmi hasznosat. Mintha minden délutánnak tartalmasnak, fejlesztőnek és emlékezetesnek kellene lennie.
Pedig nem minden játékból kell tanulási lehetőséget csinálni. Nem minden séta igényel különleges úti célt, és nem minden szabadnapnak kell élményekkel tele lennie.
A gyermeknek arra is szüksége van, hogy megtapasztalja: képes saját magának elfoglaltságot találni.
Ez nem azt jelenti, hogy magára hagyjuk, hanem azt, hogy nem vesszük át tőle azt a feladatot, amelyet fokozatosan már ő is meg tud oldani.
