Román közéleti szereplők szerint országuk vezetése történelmi és diplomáciai lehetőséget mulasztott el az 1956-os magyar forradalom hetvenedik évfordulóján. A bírálatok azonban túlmutatnak az elmaradt államfői üzeneteken: ismét előkerült Nagy Imre és társai romániai fogságának, valamint a kommunista megtorlásokban vállalt bukaresti szerepnek a kérdése.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Hetven év telt el azóta, hogy a magyarok szembefordultak a szovjet birodalommal, és egy egész nemzet mondta ki, hogy nem kíván tovább idegen uralom alatt élni. 1956 emléke azonban nem csupán Magyarország történelmének része. A forradalom reményt adott a vasfüggöny mögé zárt népeknek, miközben a kommunista diktatúrák vezetői pontosan tudták, milyen veszélyt jelenthet rájuk nézve a magyar szabadságvágy. Most, a hetvenedik évfordulón román értelmiségiek emlékeztették Bukarest vezetőit arra, hogy a történelemmel való szembenézést nem helyettesítheti a hallgatás.
A Krónika.ro beszámolója szerint Vladimir Tismăneanu politológus és Tudor Duică, a Transilvania Noastră – Erdélyünk – Unser Siebenbürgen egyesület elnöke is kifogásolta, hogy Románia legfelső állami vezetői nem méltatták nyilvános, az évforduló jelentőségéhez illő üzenettel az 1956-os magyar forradalmat.
Nagy Imrét Romániában tartották fogva – ezt a múltat kéri számon a politológus
Vladimir Tismăneanu, a Marylandi Egyetem nyugalmazott professzora különösen élesen fogalmazott. A román kommunista diktatúra feltárását szolgáló, 2006-os elnöki jelentés kidolgozását vezető szakember arra emlékeztetett, hogy a bukaresti kommunista vezetés nem csupán szemlélője volt a magyar forradalom leverését követő eseményeknek.
Nagy Imrét és több társát 1956 novemberében Romániába hurcolták, ahol a Securitate ellenőrzése alatt, elszigetelten tartották őket. A snagovi fogság idején megpróbálták rávenni a magyar miniszterelnököt, hogy megtagadja a forradalom idején képviselt politikáját. Nagy Imrét később visszaszállították Magyarországra, ahol 1958. június 16-án kivégezték.
A politológus szerint a demokratikus Romániának a hetvenedik évfordulón világosan el kellett volna határolódnia elődje szégyenletes szerepvállalásától.
Tismăneanu azt is sérelmezte, hogy Luca Niculescu frissen hivatalba lépett miniszterelnök nem látogatott el Snagovba, hogy akár egyetlen szál virággal tisztelegjen a mártír magyar kormányfő emléke előtt.
A gesztus politikai jelentősége messze túlmutatott volna egy koszorúzáson. Annak elismerését fejezhette volna ki, hogy a szovjet megszállás és a kommunista megtorlás nemcsak Magyarország tragédiája volt, hanem a térség diktatúráinak közös történelmi felelősségét is felveti.
1956-ban a romániai fiatalok is Budapest felé figyeltek
Tudor Duică szerint Romániának különösen fontos oka lett volna arra, hogy megemlékezzen a forradalomról.
A magyar szabadságharc híre ugyanis a határokon túl is megmozgatta az embereket. A romániai egyetemeken, különösen Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben a diákok és az értelmiségiek körében is erősödött az elégedetlenség a kommunista rendszerrel szemben. A román és magyar fiatalok egy részének számára Budapest annak bizonyítékává vált, hogy a szovjet uralommal szemben lehetséges az ellenállás.
A bukaresti kommunista vezetés azonban nem engedhette meg, hogy a magyarországi események rendszerszintű tiltakozássá szélesedjenek Romániában. A hatóságok megfigyelésekkel, letartóztatásokkal és súlyos megtorlásokkal válaszoltak.
Így 1956 nem pusztán magyar nemzeti emlékezet, hanem közös közép-európai történelmi tapasztalat is. A szabadság reménye átlépte az országhatárokat, ahogyan a diktatúrák félelme és megtorlása sem állt meg azoknál.
A hallgatás is diplomáciai üzenet
Duică arra is felhívta a figyelmet, hogy a budapesti ünnepségeken számos ország képviseltette magát, Maia Sandu moldovai államfő személyesen vett részt a megemlékezésen, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pedig üzenetet küldött.
Ezzel szemben Nicușor Dan román államfőtől és a bukaresti kormány legfelső vezetésétől a Krónika beszámolója szerint elmaradt az évfordulóhoz méltó nyilvános állásfoglalás.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy október 19-én Bukarestben, a magyar nagykövetség ünnepi fogadásán Clara Staicu román külügyi államtitkár köszöntőt mondott. A román diplomácia tehát nem maradt teljesen távol a megemlékezésektől, a legmagasabb szintű politikai gesztus hiányát azonban ez nem feltétlenül ellensúlyozza.
A kérdés különösen figyelemre méltó egy olyan ország esetében, amely külpolitikájában rendszeresen hangsúlyozza az európai értékeket, a kommunista diktatúrával való szakítást és a nemzeti szuverenitás védelmét.
Hiszen ha van történelmi esemény, amelyben ezek az értékek egyszerre jelentek meg, az éppen az 1956-os magyar forradalom volt.
A múltat nem lehet a hallgatással lezárni
Románia demokratikus állama nem azonos azzal a kommunista diktatúrával, amely 1956-ban együttműködött a szovjet hatalommal. A történelmi felelősség elismerése azonban nem is jelenti azt, hogy a mai generációknak kellene viselniük elődeik személyes bűneit.
Éppen ellenkezőleg: a szembenézés teremtheti meg annak lehetőségét, hogy a közös múlt ne továbbélő sérelem, hanem a kölcsönös megértés alapja legyen.
Hetven év után Nagy Imre és társai sorsa nem csupán a magyar történelem egyik tragikus fejezete. Arra is emlékeztet, hogy a kommunista diktatúrák nemzetközi együttműködése olykor éppen azok ellen irányult, akik saját népük szabadságát próbálták kivívni.
1956 hősei nem azért vállalták az életüket kockáztató küzdelmet, hogy hetven évvel később a diplomáciai udvariasság mérlegén mérjék bátorságukat.
A szabadságért kiálló emberek emléke nem függ attól, hogy egy államfő megszólal-e az évfordulón. A hallgatás viszont sokat elárulhat arról, milyen nehézségekkel jár még ma is a múlt közös feldolgozása.
Mert a történelem elhallgatott fejezetei attól még nem tűnnek el, hogy nem beszélünk róluk.
