Hol vannak délután a gyerekeink?

Első pillantásra egyszerűnek tűnik a kérdés. A gyerek délelőtt iskolában van, délután pedig hazamegy. A kettő között azonban ott van néhány délutáni óra, amelynek megszervezése sok család számára mindennapos feladat.

Különösen igaz ez a kamaszokra. Ők már nem feltétlenül igényelnek állandó felnőtt felügyeletet, ugyanakkor természetes igényük, hogy találkozzanak a barátaikkal, beszélgessenek, együtt töltsék az időt. Ehhez viszont hely is kell.

Egy friss európai kezdeményezés most éppen az ilyen, fiatalok számára elérhető közösségi terek fontosságára irányította rá a figyelmet. A téma szeptember 4-én az uniós ifjúsági munkacsoport napirendjén is szerepelt, egyelőre egy előkészítés alatt álló tervezet formájában.

De az igazán érdekes kérdés nem Brüsszelben, hanem a saját településeinken dől el.

Hol találkozhat ma néhány tizenéves úgy, hogy nem kell belépőt fizetnie, rendelnie valamit, edzésre járnia vagy előre meghirdetett programon részt vennie?

Az iskola után kezdődik az igazi logisztika

A kisebb gyerekek esetében a családok problémája elsősorban az, ki vigyáz rájuk az iskola után. A kamaszkorral azonban megváltozik a helyzet.

Egy tizenöt évesnek már nincs szüksége arra, hogy minden délutáni percét felnőttek szervezzék meg. Szüksége van viszont a kortársaira, önállóságra és olyan helyekre, ahol találkozhat velük.

Itt kezdődik a probléma. A városi életben rengeteg hely van, ahová el lehet menni – de meglepően kevés olyan, ahol nem feltétele a jelenlétnek a fogyasztás.

A kávézóban rendelni kell. A gyorsétteremben szintén. A moziba jegy kell. A bevásárlóközpont ugyan találkozóhelynek tűnik, de alapvetően kereskedelmi tér.

Egy padhoz viszont nem jár tagsági kártya. Csakhogy egy park vagy egy köztéri pad önmagában még nem feltétlenül jelent biztonságos és valóban használható közösségi teret.

Nem biztos, hogy a telefon az egyetlen probléma

Könnyű lenne mindezt azzal elintézni, hogy a mai fiatalok túl sok időt töltenek a telefonjuk előtt. Csakhogy ezzel megfordítjuk a kérdést.

Nemcsak azt érdemes megkérdezni, miért vannak a gyerekek az interneten, hanem azt is, hogy milyen alternatívát kínálunk nekik azon kívül.

A könyvtárak, művelődési házak, ifjúsági klubok, sportpályák, közösségi házak és egyházi közösségek éppen ezért többet jelenthetnek egy program helyszínénél. Olyan közeget teremthetnek, amelyben a fiatalnak van helye akkor is, ha éppen nem versenyez, nem teljesít és nem fogyaszt.

És talán ez a lényeg.

Kell-e minden percükre program?

A gyerekek szabadidejéről szóló gondolkodásban van egy érdekes ellentmondás.

Egyrészt aggódunk amiatt, hogy túl sok időt töltenek képernyő előtt. Másrészt a képernyőn kívüli életüket hajlamosak vagyunk szinte teljesen megszervezni.

Edzés. Különóra. Nyelvóra. Zeneiskola. Verseny. Szakkör. Ezek mind értékesek lehetnek. De a közösségi élet nem mindig szervezett program.

Barátságok akkor is születnek, amikor látszólag nem történik semmi. Beszélgetés közben. Egy padon ülve. Hazafelé menet. Egy közösségi házban várakozva. Egy pingpongasztal mellett.

A kamasznak nemcsak programra van szüksége, hanem saját időre és saját térre is.

A plébánia is lehet ilyen hely

Egy plébánia, gyülekezeti terem vagy egyházi ifjúsági közösség nemcsak a hittan vagy egy meghirdetett program idején lehet fontos. Lehet egyszerűen találkozási pont.

Olyan hely, ahol ismerik a fiatal nevét. Ahol van egy felnőtt, akihez oda lehet fordulni, de közben nem áll folyamatos ellenőrzés alatt. Ahol lehet beszélgetni, játszani, tanulni – vagy éppen semmi különöset nem csinálni.

Ehhez persze nyitott ajtó, megfelelő tér és olyan felnőttek is kellenek, akik elfogadják, hogy a közösség nem minden pillanata szervezhető előre.

Nem az a kérdés, hogyan foglaljuk le őket

A valódi kérdés nem az, hogyan találjunk még egy programot a fiataloknak. Hanem az, hogy adunk-e nekik helyet.

Mert egy város attól még nem feltétlenül gyerekbarát, hogy van benne iskola, játszótér és sportcsarnok. Ahhoz olyan terek is kellenek, ahol a felnőtté váló gyerek fokozatosan megtapasztalhatja az önállóságot és a közösséghez tartozást.

Talán ezért érdemes a kérdést néha egészen egyszerűen feltenni:

Van-e még helye a társadalomban annak a kamasznak, aki éppen nem tanul, nem sportol és nem vásárol – csak együtt szeretne lenni a többiekkel?