Van valami különös az ember és Isten kapcsolatában. Amikor jól mennek a dolgaink, hajlamosak vagyunk természetesnek venni mindazt, amink van. Amikor azonban megbetegszik a gyermekünk, elveszítünk valakit, akit szeretünk, vagy egyik napról a másikra összeomlik az életünk, egyszer csak eszünkbe jut az imádság. Ilyenkor már nem számít, ki mit gondol rólunk, mennyire vagyunk vallásosak, és mikor léptünk be utoljára egy templomba. Csak azt tudjuk, hogy segítségre van szükségünk.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
És egyszer csak kimondjuk: Istenem, segíts!
Talán az a legmegrendítőbb ebben, hogy Ő akkor is hallja ezt a mondatot, ha előtte hosszú hónapokig, évekig nem beszéltünk hozzá.
Amikor még mindent mi akarunk megoldani
A mai ember különösen nehezen viseli a kiszolgáltatottságot. Megtanultunk tervezni, szervezni, irányítani, biztosítani és előre gondolkodni. Azt hisszük, hogy ha elég szorgalmasak, ügyesek és körültekintőek vagyunk, akkor képesek leszünk megóvni magunkat és szeretteinket minden bajtól.
Aztán történik valami, amire nem készültünk fel.
Egy diagnózis, amely után már nem ugyanúgy nézünk a holnapra. Egy telefonhívás, amely néhány másodperc alatt megváltoztatja az életünket. Egy kapcsolat elvesztése, egy igazságtalanság, amely ellen hiába küzdünk, vagy egy hosszú éjszaka, amikor a gyermekünk ágya mellett ülve rádöbbenünk, hogy a világ összes pénzét odaadnánk azért, hogy újra minden rendben legyen.
Ezekben a pillanatokban lehull rólunk valami. A mindenhatóságunk illúziója.
És talán éppen ekkor kezdünk el igazán imádkozni.
Nem szépen megfogalmazott mondatokkal, nem feltétlenül összekulcsolt kézzel, hanem azzal a kétségbeesett őszinteséggel, amelyre csak az képes, aki már tudja, hogy nem tart mindent a kezében.
Isten nem vészhelyzeti szolgálat
Milyen furcsa, hogy olykor úgy tekintünk Istenre, mint akit csak baj esetén kell felhívni. Amíg működik az életünk, nincs különösebb mondanivalónk számára. Amikor azonban bajba kerülünk, azonnal választ várunk tőle, lehetőleg gyorsan, egyértelműen, pontosan úgy, ahogyan mi elképzeltük.
Pedig a keresztény hit nem erről szól.
Isten nem azért akar jelen lenni az életünkben, hogy időnként megoldja helyettünk a problémáinkat. Nem egy láthatatlan biztosítótársaság, amelyhez akkor fordulunk, amikor bekövetkezik a káresemény.
A hit kapcsolat. Olyan kapcsolat, amelyhez ugyanúgy hozzátartozik a bizalom, a hála, a figyelem és a kitartás, mint bármely más szeretetkapcsolathoz.
Mégis éppen az a kereszténység egyik legnagyobb reménysége, hogy Isten nem az ember következetességéhez méri a szeretetét.
Nem mondja azt, hogy most már késő, korábban kellett volna jönnöd.
Jézus a tékozló fiú példabeszédében egy olyan apáról beszél, aki nem büntetőbeszéddel fogadja hazatérő gyermekét, hanem eléje fut. Pedig a fiú nem akkor tér vissza, amikor még mindene megvan, hanem amikor már mindent elveszített.
És az apa mégis várja.
De mi történik, ha Isten nem teljesíti a kérésünket?
Talán ez a hit egyik legnehezebb kérdése.
Mert könnyű hálát adni akkor, amikor meggyógyul a beteg, megoldódik a válság, hazatér az, akit féltettünk, vagy megkapjuk azt, amiért hónapok óta imádkozunk.
De mit kezdünk azzal, amikor nem történik csoda?
Amikor a betegség súlyosbodik, a házasság szétesik, a gyermekünk rossz döntést hoz, vagy el kell temetnünk valakit, akit minden erőnkkel szerettünk?
Ilyenkor sokan úgy érzik, Isten magukra hagyta őket.
Pedig a kereszténység soha nem ígérte, hogy a hívő ember életéből eltűnik a szenvedés. Krisztus sem kerülte el a keresztet. A Getszemáni-kertben maga is azért imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle a szenvedés kelyhe, de hozzátette: ne az ő akarata teljesüljön, hanem az Atyáé.
Ez talán az egyik legnehezebben kimondható keresztény mondat.
Legyen meg a Te akaratod.
Mert mi rendszerint pontosan tudjuk, mit szeretnénk. Tudjuk, kit akarunk magunk mellett tartani, milyen jövőt képzelünk el a gyermekeinknek, és miként szeretnénk rendezni az életünket.
Azt viszont sokkal nehezebben fogadjuk el, hogy nem látunk mindent előre, és hogy a hit nem ad biztosítékot arra, hogy minden történés érthetővé válik számunkra.
A bizalom nem azt jelenti, hogy többé nem félünk vagy nem kérdezünk. Hanem azt, hogy a félelmeinkkel és a kérdéseinkkel együtt sem szakítjuk meg a kapcsolatot Istennel.
Nemcsak kérni lehet, hanem megköszönni is
Érdemes volna néha végiggondolnunk, mennyi mindenért nem mondunk köszönetet.
Azért, hogy reggel felébredtünk. Hogy van kit megölelnünk. Hogy a gyermekünk hazajött az iskolából. Hogy valaki felhívott, amikor magányosnak éreztük magunkat. Hogy egy nehéz időszakban akadt ember, aki nem fordított hátat nekünk.
Ezeket többnyire természetesnek vesszük, egészen addig, amíg valamelyiket el nem veszítjük.
Pedig a hála nem pusztán udvariasság Isten felé. Megváltoztatja azt is, ahogyan a saját életünkre tekintünk. Nem szünteti meg a nehézségeinket, de segít észrevenni, hogy azok között is vannak ajándékok.
És talán arra is megtanít, hogy ne csak azt kérdezzük, mi hiányzik még az életünkből, hanem azt is, mennyi mindent kaptunk már.
Nem kell megvárnunk, amíg összetörünk
Lehet, hogy éppen ez lenne az egyik legfontosabb változás, amelyet keresztény emberként megtehetnénk.
Hogy ne csak akkor forduljunk Istenhez, amikor már semmi másban nem tudunk kapaszkodni.
Hogy a reggeli rohanásban is legyen egyetlen percünk a csendre. Hogy egy jó hír után ne felejtsünk el hálát adni. Hogy ne csak a veszteségeinkben keressük a jelenlétét, hanem az örömeinkben is.
És hogy megtanítsuk erre a gyermekeinket is.
Ne csak akkor lássanak bennünket imádkozni, amikor baj van, amikor félünk, amikor valaki beteg, vagy amikor már minden emberi lehetőség elfogyott. Lássák azt is, hogy a hit nem a kétségbeesés utolsó menedéke, hanem a mindennapi élet természetes része.
Mert a gyermek nem abból tanulja meg igazán, mit jelent bízni Istenben, amit a hitről mondunk neki. Hanem abból, ahogyan élünk, ahogyan szeretünk, ahogyan a nehézségeket viseljük, és ahogyan a jó dolgokat fogadjuk.
Istenhez akkor is lehet fordulni, amikor nem fáj semmi. Akkor is, amikor boldogok vagyunk, amikor tele vagyunk reménnyel, és amikor egyszerűen csak szeretnénk megköszönni, hogy élünk.
Mert nem az a hit legnagyobb csodája, hogy Istenhez fordulhatunk, amikor már mindenki más elengedte a kezünket.
Hanem az, hogy Ő akkor sem engedte el a miénket, amikor mi megfeledkeztünk róla.
