Anjezë Gonxhe Bojaxhiu 1910-ben született Szkopjéban albán családban. Fiatalon szerzetesi hivatást választott, majd Indiába került, ahol tanárként szolgált. 1946-ban azonban egy vonatúton olyan belső hívást élt át, amely egész további életét meghatározta: úgy érezte, el kell hagynia addigi biztonságos életét, és a legszegényebbek közé kell mennie.

Kalkutta utcáin haldoklókkal, betegekkel, árvákkal és teljesen magukra maradt emberekkel találkozott. Nem azt kérdezte, hogyan lehet egyszerre megszüntetni a világ minden nyomorúságát. Azt nézte meg, ki fekszik éppen előtte az út szélén.

1950-ben megalapította a Szeretet Misszionáriusai közösségét. A rend tagjai különösen azok szolgálatát vállalták, akikre a társadalom már alig figyelt: hajléktalanokat, betegeket, árvákat és haldoklókat gondoztak. Teréz anya munkája idővel egész világra kiterjedő szolgálattá vált.

1979-ben Nobel-békedíjat kapott, de életének igazi súlya nem a kitüntetésekben volt. Sokkal inkább abban a radikálisan egyszerű felismerésben, amely egész szolgálatát áthatotta: minden ember méltósága sérthetetlen, akkor is, amikor már semmije nincs, amit a világnak adhatna.

Teréz anya lelki életének később nyilvánosságra került írásai azt is megmutatták, hogy hosszú időszakokon keresztül mély belső sötétséget és Isten távolságának érzését élte át. Mégsem hagyta abba a szolgálatot. Talán éppen ettől válik különösen emberivé a története: nem azért maradt hűséges, mert mindig érezte Isten közelségét, hanem akkor is kitartott, amikor nem érezte.

1997. szeptember 5-én halt meg Kalkuttában. Ferenc pápa 2016-ban avatta szentté.

Kalkuttai Szent Teréz élete nem azt üzeni, hogy mindannyiunknak Indiába kell mennünk. Sokkal nehezebbet kér: vegyük észre azt az embert, aki már itt van mellettünk. A családunkban, a munkahelyünkön, az utcán vagy éppen a szomszéd ajtó mögött.

Mert a szeretet legtöbbször nem hangos. Néha csak annyi, hogy valaki végre nem fordítja el a fejét.