Magyarországon lakosságarányosan körülbelül háromszor annyi amputációt végeznek, mint Nyugat-Európában. A korábbi magyar adatok évi közel 7000 amputációt mutattak, és az országon belül akár négyszeres területi különbségek is előfordultak. Az amputált betegek 30 napos halálozása körülbelül 20 százalék, két éven belül pedig 40–60 százalék lehet. A probléma mögött szakemberhiány, szervezetlenség, technológiai lemaradás és az ellátáshoz való egyenlőtlen hozzáférés is áll.

A Válasz Online két érsebésszel, Sótonyi Péterrel, a Semmelweis Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárával és Dénes Tamással, a székesfehérvári kórház osztályvezetőjével beszélgetett arról, mi áll a súlyos adatok mögött.

A különbségek önmagukban is mellbevágók.

A járások körülbelül ötödében a nyugat-európaihoz hasonló amputációs arányokat mértek, miközben vannak olyan magyar térségek, ahol az országos átlag többszöröse az érték. A szakemberek szerint éppen ez mutatja, hogy nem pusztán a betegek állapotáról van szó: az ellátórendszer működése is döntő.

A 2010-es évek második felében évente közel hétezer amputációt végeztek Magyarországon. Frissebb országos adatok egyelőre nem állnak rendelkezésre, a Válasz Online ezért új számokat kért a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőtől.

A beszélgetés egyik legnehezebben emészthető része az volt, amikor az orvosok arról beszéltek: előfordul, hogy egy beteg úgy jut el az amputációig, hogy előtte nem történik megfelelő érsebészeti kivizsgálás.

Sótonyi Péter szerint ennek egyik oka, hogy sok beteg olyan sebészeti osztályra kerül, ahol nincs megfelelő érsebészeti vagy angiológiai háttér. Dénes Tamás pedig egy fiatal beteg példáját hozta, akinek a sebét hónapokig kezelték, miközben érsebész nem látta.

Pedig ma már léteznek olyan katéteres és műtéti eljárások, amelyekkel sok esetben helyreállítható a láb vérellátása. A magyar ellátás azonban ezen a területen is komoly lemaradást halmozott fel.

És az amputáció sokszor nem a történet vége, hanem egy még súlyosabb egészségi állapot jele. Az amputáción átesett betegek mintegy ötöde harminc napon belül meghalhat, két éven belül pedig a halálozás elérheti a 40–60 százalékot. A háttérben gyakran az egész érrendszert érintő betegség áll, amely növeli az infarktus és a stroke veszélyét is.

Ez döbbenetes szám.

Az egészségügyi egyenlőtlenség elvont kifejezés. De mit jelent akkor, amikor az egyik ember lábát meg tudják menteni, a másikét pedig amputálják? Elfogadható-e olyan egészségügyi rendszer, amelyben a lakcím is prognosztikai tényezővé válik?

És ez nemcsak egészségügyi kérdés. Ez az emberi méltóság kérdése is.