Könnyű csodálni valakit, amíg csak azt látjuk, amit a színpadon, a könyvekben vagy a lemezeken hagyott ránk. Sokkal nehezebb, amikor egyszer csak kellemetlen, súlyos állítások jelennek meg arról, milyen ember volt a reflektorfényen kívül. A Kocsis Zoltán körül kirobbant vita ezért jóval többről szól, mint egy néhai zongoraművész megítéléséről: tudunk-e tovább szeretni egy életművet, ha közben meginog bennünk az ember képe?
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Kocsis Zoltán neve az elmúlt napokban újra a magyar kulturális közbeszéd középpontjába került. Nem egy felvétel, évforduló vagy koncert miatt.
Kepes Juli Alexander-módszerrel foglalkozó tanár egy Facebook-bejegyzésében súlyos állításokat fogalmazott meg a 2016-ban elhunyt zongoraművész emberi viselkedéséről. Több zenész ezt követően nyilvánosan kiállt Kocsis mellett, volt, aki egyenesen rágalmazásnak nevezte az elhangzottakat. A vita azóta tovább gyűrűzik.
Hogy a konkrét állításokból mi igazolható, azt kívülállóként nem nekünk kell eldöntenünk. Különösen azért nem, mert Kocsis Zoltán már nem tud válaszolni rájuk.
Van azonban egy kérdés, amelyhez nem kell ítéletet mondanunk róla.
Mi történik velünk, amikor egy ember, akit addig zseniként tartottunk számon, hirtelen elveszíti a glóriáját?
A tehetség valamiért könnyen felmentéssé válik
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy aki valamiben rendkívüli, annak emberként is rendkívülinek kell lennie.
Pedig a kettőnek nem sok köze van egymáshoz.
Valaki játszhat úgy Bartókot, ahogy szinte senki más, írhat zseniális regényeket, rendezhet korszakos filmeket – és közben lehet nehéz természetű, önző, kegyetlen vagy egyszerűen elviselhetetlen ember.
Mégis újra és újra összekeverjük a kettőt.
Talán azért, mert szeretjük a hőseinket egészben szeretni. Kényelmesebb úgy hallgatni egy lemezt, hogy közben azt képzeljük: aki létrehozta, emberként is méltó arra a csodálatra, amelyet a művészetéért érzünk.
Csakhogy erre nincs garancia.
A tehetség nem erkölcsi bizonyítvány.
De attól még ugyanúgy szól a zongora
A másik véglet sem kevésbé veszélyes.
Ha holnap kiderül valami súlyos egy művész magánéletéről, attól a tegnap zseniálisnak tartott előadás nem válik hirtelen középszerűvé.
A hangok ugyanazok maradnak.
És talán éppen ezt olyan nehéz elfogadni: két egymásnak feszülő igazság egyszerre is létezhet.
Lehet valaki hatalmas művész, miközben emberként súlyos hibákat követett el. Lehet egy életmű kulturálisan fontos anélkül, hogy az alkotójából példaképet kellene faragnunk.
Nem feltétlenül kell választanunk a kettő között.
Nem kell se szentet, se szörnyeteget faragnunk
A közösségi média ebben különösen rossz tanácsadó.
Ott gyorsan két tábor marad: az egyik szerint a zsenihez senki ne merjen hozzányúlni, a másik szerint ha súlyos vád jelenik meg vele kapcsolatban, akkor mindent újra kell értékelni, amit valaha létrehozott.
Pedig egy emberi élet ennél szinte mindig bonyolultabb.
A Kocsis Zoltánról most megfogalmazott állításokat nem kell bizonyított tényként kezelnünk csak azért, mert nyilvánosan elhangzottak. De az sem jó válasz, hogy a művészi nagyságra hivatkozva eleve lehetetlennek tekintünk minden kellemetlen történetet.
Talán éppen a glóriáról kellene lemondanunk.
Nem Kocsis zenéjéről. Nem egy életműről. Hanem arról az igényünkről, hogy akiket csodálunk, azoknak hibátlan embereknek is kell lenniük.
Mert lehet, hogy a művészet megmarad akkor is, amikor a piedesztál már nem.
És talán ez nem elvesz egy nagy művésztől, hanem végre emberi méretűvé teszi.
