Mi tudjuk, milyen, amikor a könnygáz belemar az ember szemébe, amikor lovasrendőrök elől kell menekülni, amikor gumibotok csattannak, vízágyúk indulnak meg, és gumilövedékek okoznak maradandó sérüléseket. Nem a történelemkönyvekből ismerjük 2006. október 23-át. Ott voltunk. És húsz év elteltével sem fogadjuk el, hogy bárki megpróbálja letagadni, eljelentékteleníteni vagy utólag megmagyarázni azt, ami akkor Budapest utcáin történt.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Mi, a 2006-osok pontosan tudjuk, milyen könnygázt kapni. Tudjuk, milyen a lovasrendőrök elől menekülni, látni a gumibotokat, hallani a gumilövedékek becsapódását, miközben a vízágyúk a tömeget oszlatják. Tudjuk, milyen érzés, amikor egyetlen pillanat alatt megváltozik minden, amit addig az ember a saját biztonságáról gondolt.
És azt is tudjuk, milyen húsz évvel később azt hallgatni, hogy mindez csak politikai legenda, túlzás, a múltból előrángatott propaganda.
Pedig 2006. október 23-án nem legendák születtek, hanem sérülések. Orvosi látleletek. Rendőrségi jelentések. Büntetőeljárások. Kártérítési perek.
Az ország az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára emlékezett, amikor Budapest belvárosában elszabadult az erőszak. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után hetek óta tartottak a tiltakozások, és október 23-án is voltak erőszakos rendbontások. Rendőröket támadtak meg, barikádokat emeltek, a rendőrség pedig megkezdte a tömegoszlatást.
Csakhogy a fellépés nem állt meg az erőszakos rendbontóknál.
Az Astoriánál tartott megemlékezésről távozó emberek is belekerültek az oszlatásba. A belváros utcáin könnygázgránátokat és gumilövedékeket vetettek be, vízágyúkkal oszlattak, és olyan civilek is megsérültek, akik semmilyen jogellenes cselekményt nem követtek el.
Ötven évvel a forradalom után magyar embereknek ismét menekülniük kellett Budapest utcáin, ezúttal a magyar rendőrség elől.
Nem azonos történelmi helyzetben, nem azonos politikai rendszerben, de attól még nagyon is valóságosan.
A megvert képviselő és az ismeretlen rendőrök
Révész Máriusz országgyűlési képviselő 2006. október 23-án a családjával vett részt az Astoriánál tartott megemlékezésen. Már hazafelé tartottak, amikor értesült arról, hogy a Síp utcánál könnygázgránátokat lőnek a távozó emberek irányába.
A feleségét és két kisgyermekét hazaküldte, ő pedig visszament, hogy beszéljen a rendőrökkel.
A rendőrsorfal mögé került, ahol több rendőr gumibottal vagy tonfával bántalmazta. A fején súlyos sérüléseket szenvedett, eltört a lapockája, a történtekre pedig emlékezetkiesése miatt nem tudott visszaemlékezni.
A bírósági eljárásban bebizonyosodott, hogy szolgálatban lévő rendőrök verték meg. A közvetlen elkövetők kilétét azonban nem sikerült megállapítani.
Vagyis egy országgyűlési képviselőt összevertek a rendőrök, de hogy pontosan kik, arra nem derült fény.
Hogy történhetett ez meg?
A válasz egy részét az azonosító jelvények nélkül intézkedő rendőröknél, a hiányos dokumentációban és a felelősségre vonást akadályozó körülményekben kell keresni.
Aki nem azonosítható, azt nehéz felelősségre vonni. Márpedig az állam nevében alkalmazott erőszaknak minden esetben ellenőrizhetőnek és számonkérhetőnek kell lennie.
Révész Máriusz megverését később bíróság vizsgálta, az ügyben büntetőjogi felelősség megállapítására is sor került, de a közvetlen bántalmazók személye ismeretlen maradt.
És ő még egy ismert országgyűlési képviselő volt.
Volt, aki a szeme világát veszítette el
Cs. Attilát a Blaha Lujza tér közelében gumilövedék találta el. A férfi elveszítette az egyik szemét, amelyet később műtéttel el kellett távolítani.
A bíróság megállapította, hogy nem tanúsított jogellenes magatartást, a rendőri intézkedés pedig megsértette a testi épséghez és az emberi méltósághoz fűződő jogait.
Kártérítést kapott.
A szeme világát azonban semmilyen ítélet nem adhatta vissza.
Az október 23-i események után a sérültek között voltak csonttörést, fejsérülést, gumilövedék okozta sebeket elszenvedő civilek, ahogyan megsérült rendőrök is. A rendőrség saját szakmai vizsgálata parancsnoki hibákat és több szakszerűtlen intézkedést tárt fel.
A dokumentált jogsértések tehát nem utólagos politikai találmányok.
És mégis, mintha húsz év után újra bizonyítani kellene, hogy ami megtörtént, valóban megtörtént.
Én is ott voltam azon a napon, a hároméves gyerekemmel. Amikor megindult a rendőri fellépés, a babakocsit tolva menekültem. Nem kívánom ezt kiszínezni, és nem is állítom, hogy az én történetem volna a legsúlyosabb. Mások maradandó sérülésekkel, elveszített egészséggel, hosszú éveken át tartó jogi eljárásokkal fizettek azért az október 23-áért.
De amikor valaki ma megpróbálja elmagyarázni nekem, hogy mi történt, vagy éppen mi nem történt 2006-ban, akkor eszembe jut az a babakocsi. És az, hogy egy hároméves gyerekkel kellett menekülnöm a saját hazám rendőrei elől.
Huszonöt nappal később kitüntették Gergényit
2006, november 17-én Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány két fővárosi elismerést vett át: Budapestért díjat és Főváros Közbiztonságáért emlékérmet.
A kitüntetésekről korábban született döntés, az átadásukra azonban az október 23-i rendőri túlkapások után került sor.
Huszonöt nappal később.
A korabeli Origo-tudósítás szerint a Városházán tiltakozók fogadták. Egyikük egy kilőtt szemű férfit ábrázoló újságfotót mutatott a főkapitánynak, és megkérdezte, mit üzen az áldozatnak.
Gergényi azt válaszolta: „Köszönöm szépen!”
Miközben sérültek gyógyultak, feljelentések születtek, és az ország egy része magyarázatot követelt a történtekre, a budapesti rendőrfőkapitány kitüntetést vett át.
A főváros vezetése megtarthatta volna az elismeréseket egy későbbi időpontra, megvárhatta volna legalább a legsúlyosabb kérdések tisztázását. Nem így történt.
Az akkori döntés pontosan ezért vált a 2006-os események egyik legnehezebben felejthető mozzanatává.
A politikai felelősséget sem lehet megkerülni
2006-ban Gyurcsány Ferenc volt Magyarország miniszterelnöke. A rendőrség működésének irányításáért és ellenőrzéséért a korabeli állami vezetés különböző szintjei feleltek.
Egy-egy jogellenes bántalmazás elkövetőjének büntetőjogi felelőssége természetesen nem azonos a kormány politikai felelősségével. Az előbbihez konkrét bizonyítékok szükségesek, az utóbbihoz azonban hozzátartozik annak számonkérése is, hogyan működtek az állami intézmények, miként reagáltak a visszaélésekre, és milyen következményei lettek a feltárt hibáknak.
A Papp Károly vezette rendőrszakmai vizsgálat több hiányosságot és parancsnoki hibát tárt fel. A később nyilvánosságra került adatok szerint a szakmai hibákban érintett hat magas rangú parancsnok közül hármat előléptettek, hárman pedig nyugdíjba vonultak.
A sérültek, az azonosítatlan elkövetők és a vezetői következmények története nehezen választható el egymástól.
Húsz évvel később sem az a lényeges kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc milyen szerepet tölt be ma a közéletben. Hanem az, hogy az akkor történtekért milyen felelősséget viseltek az állami és rendőri vezetők, és mennyiben sikerült tényleges elégtételt adni az áldozatoknak.
Mi, a 2006-osok nem felejtünk
Húsz év alatt sok minden megváltozott. Az akkori gyerekek felnőttek, a politikai szereplők jöttek-mentek, a belváros utcáin rég nem látszanak a történtek nyomai.
De a felvételek megmaradtak.
A Révész Máriuszról készült képek, a rendőri oszlatás felvételei, a sérülésekről szóló tudósítások, az orvosi dokumentumok és a bírósági ítéletek ma is rendelkezésre állnak.
Azt lehet vitatni, hogy egyes rendőri intézkedések milyen körülmények között történtek, és kit milyen mértékű felelősség terhel. Azt is ki kell mondani, hogy a rendőrök ellen elkövetett erőszak sem volt elfogadható.
De az egyik jogsértés nem ad felmentést a másikra.
Attól, hogy egyesek kövekkel támadtak a rendőrökre, egy békés megemlékező még nem vált támadóvá. Attól, hogy szükség volt rendfenntartásra, a gumibotozás, az aránytalan kényszerítőeszköz-használat és a jogellenes bántalmazás még nem lett törvényes.
És attól, hogy eltelt húsz év, a történteket sem lehet eltüntetni.
Mi, a 2006-osok tudjuk, milyen volt azon az október 23-án Budapesten lenni. Vannak közöttünk, akiknek az emlékeiben maradt nyoma, és vannak, akiknek a testén is.
Nem kívánunk senkitől politikai hűségnyilatkozatot. Nem várjuk el, hogy mindenki ugyanúgy értékelje a korabeli kormányt vagy az akkori tüntetéseket.
De azt igen, hogy a dokumentált tényeket ne tagadja le senki.
Mert húsz évvel később is elképesztő, hogy egyáltalán erről kell beszélni.
Mi, a 2006-osok nem könyvekből tanultuk, milyen a könnygáz, a lovasrendőrök elől menekülés, a gumibotozás és a vízágyú. Mi ott voltunk.
És akik szerint mindez nem történt meg, azoknak nem velünk van vitájuk. Hanem a valósággal.
