Miért élvezzük mások bukását? – A káröröm pszichológiája

Nem kaptunk jobb munkát. Nem lettünk szerethetőbbek, tehetségesebbek vagy becsületesebbek. Egyetlen problémánk sem oldódott meg, és a bankszámlánkra sem érkezett több pénz. Csupán valaki, akiről azt gondoltuk, hogy túl sok jutott neki, túl sikeres, túl magabiztos, túl szerencsés – vagy egyszerűen csak idegesített bennünket –, egyszer csak lejjebb került.

És ettől egy pillanatra magasabbnak érezzük magunkat.

A pszichológia régóta ismeri ezt a jelenséget. A németből átvett Schadenfreude pontosan ezt jelenti: örömöt érezni egy másik ember szerencsétlensége fölött. Könnyebben jelenik meg, ha a másikat irigyeljük, riválisnak tekintjük, ellenszenvesnek tartjuk, vagy már előre eldöntöttük róla, hogy valamiképpen megérdemelte, ami vele történt.

Az önértékelésünk sem mellékes. Minél bizonytalanabbak vagyunk a saját helyünkben, annál könnyebb megkönnyebbülést érezni, amikor az, akihez magunkat mérjük, lefelé indul.

Ez azért lényeges, mert a káröröm mélyén gyakran nem a másik ember áll.

Hanem mi.

A saját elégtelenségérzésünk. A sértettségünk. Az irigységünk. A félelem attól, hogy valaki előrébb jutott, miközben mi ugyanott maradtunk. Sokkal könnyebb odavetni, hogy „na végre, ő is megkapta”, mint feltenni magunknak azt a jóval kellemetlenebb kérdést, hogy miért volt ennyire fontos nekünk az ő sikere, és miért lettünk jobban attól, hogy elveszítette.

Nem minden irigység egyforma. Van, amelyik ösztönöz: látom, mit ért el a másik, és arra gondolok, hogy én is többet szeretnék kihozni magamból. És van az a fajta irigység, amelyben már nem az a vágy dolgozik, hogy én kerüljek feljebb, hanem az, hogy ő kerüljön lejjebb.

A kettő között óriási a különbség.

Az elsőből születhet teljesítmény. A másodikból könnyen káröröm.

És ma ehhez minden korábbinál nagyobb színpadot kaptunk.

Már nem a szomszéd kerítésén át figyeljük, hogy tönkrement-e a kocsija, összeveszett-e a férjével, vagy valóban olyan jól megy-e neki, ahogyan mutatja. Naponta több száz ember életét hordjuk a zsebünkben: látjuk a házasságukat, a testüket, a nyaralásukat, a lakásukat, a gyerekeiket, a karrierjüket, a sikereiket.

És ugyanazon a képernyőn, néhány órával vagy néhány évvel később, a bukásukat is.

A közösségi média tökéletes színházat épített az ember egyik kevésbé szép tulajdonsága köré.

Felépítünk valakit, aztán várjuk, mikor lehet lerántani. Előbb rajongunk érte, aztán megunjuk, végül már azt várjuk, mikor hibázik. Jön egy rosszul sikerült mondat, egy válás, egy botrány, egy munkahelyi kudarc, egy kínos felvétel, és hirtelen tízezrek érzik úgy, hogy joguk van nemcsak a tettet bírálni, hanem az embert is megsemmisíteni.

Mert ott van előttünk.

Mert most mindenki üti.

Mert most szabad.

És egy idő után már nem a tettével vitatkozunk.

A bukásának drukkolunk.

A kettő nem ugyanaz.

Lehet azt mondani valakiről, hogy hibázott. Hogy felelősséget kell vállalnia. Hogy elveszítette a hitelességét, vagy méltatlanná vált egy tisztségre. Egy működő közösségben ennek helye van, ahogyan annak is, hogy a tetteinknek következményei legyenek.

De attól a pillanattól kezdve, amikor már nem az igazság helyreállítása érdekel bennünket, hanem az, hogy a másik szenvedjen, valami megváltozik.

Nem benne.

Bennünk.

Talán ezt a határt mossuk el a legkönnyebben, mert a kegyetlenséget nagyon egyszerű igazságérzetnek álcázni.

„Megérdemelte.”

Milyen kényelmes mondat.

Felment bennünket az együttérzés alól, és még azt az érzést is megadja, hogy erkölcsileg a jó oldalon állunk, miközben valójában már nem az igazságot akarjuk, hanem azt, hogy fájjon neki.

A jelenség még élesebbé válik, amikor nem egyénekről, hanem csoportokról beszélünk. Ha a másikat már nem Józsinak, Évának, Péternek vagy Annának látjuk, hanem kizárólag „azok egyikének”, az együttérzés meglepően gyorsan kikapcsol. A versengő csoporthelyzetekben könnyebben érezzük úgy, hogy a másik tábor vesztesége a mi győzelmünk, akkor is, ha valójában semmit sem nyertünk.

Innen már csak egy lépés a politikai törzsi világ.

Ha a mieinkkel történik valami, felháborodunk. Ha velük, nevetünk.

Ha a mi oldalunk emberét alázzák meg, embertelenséget kiáltunk. Ha a másikét, előkerül a popcorn.

Ugyanaz a mondat egyszer elfogadhatatlan gyalázkodás, máskor „zseniális beszólás”. Ugyanaz a nyilvános megszégyenítés egyszer rettenetes embervadászat, máskor remek mém, attól függően, ki áll a célkeresztben.

Pedig az ember erkölcsi mércéje éppen ott vizsgázik, ahol az ellenfelével történik valami.

A barátunkkal könnyű együttérezni. A gyermekünket természetes, hogy védjük. A hozzánk hasonló ember fájdalmát könnyű felismerni, hiszen saját magunkból is értjük.

Az igazi határ ott húzódik, amikor olyan ember kerül a földre, akit nem szeretünk, akinek a nézeteit elutasítjuk, aki talán korábban bennünket is bántott, és mégis képesek vagyunk azt mondani: eddig és ne tovább.

Amit tett, azért feleljen.

Amit elrontott, annak viselje a következményét.

De az emberi méltósága attól még nem szűnt meg, hogy én nem kedvelem.

Ez nem gyengeség.

Ez civilizáció.

Keresztény emberként pedig ennél is tovább kell mennünk, bármennyire kényelmetlen.

A kereszténység egyik legnehezebb állítása ugyanis nem az, hogy szeressük azokat, akik szeretnek minket. Abban nincs különösebb teljesítmény. Az evangélium ott kezd igazán kellemetlenné válni, ahol az ellenségről beszél.

„Szeressétek ellenségeiteket.”

Könnyű ezt szépen kinyomtatva a falra tenni. Könnyű megosztani egy naplementés képen. Sokkal nehezebb akkor komolyan venni, amikor annak az embernek omlik össze az élete, akinek a bukását talán hónapok óta titokban kívántuk.

Az igazság és az irgalom azonban nem zárják ki egymást.

Nem kell elhazudni a bűnt ahhoz, hogy ne gyűlöljük a bűnöst. Nem kell mentegetni a hibát ahhoz, hogy ne ünnepeljük valakinek a megaláztatását. És nem kell egyetértenünk valakivel ahhoz, hogy felismerjük benne az embert.

Talán ezért olyan jó önismereti próba a káröröm.

Nem kell megijedni attól, ha egy pillanatra felbukkan bennünk. Emberek vagyunk, az érzéseink között pedig vannak kevésbé nemesek is. Az erkölcsi élet nem abból áll, hogy soha semmi rosszat nem érzünk, hanem abból, hogy felismerjük, és eldöntjük, mit kezdünk vele.

Észrevesszük?

Tápláljuk?

Továbbküldjük?

Ráírunk még egy megalázó kommentet?

Odabiggyesztünk még egy nevetős emojit, mert már úgyis mindenki ezt csinálja?

Vagy egy ponton észrevesszük, hogy menet közben már nem az igazság érdekel bennünket, hanem a másik fájdalma kezdett örömet okozni?

Mert a gonoszság ritkán jelentkezik be.

Nem kopogtat az ajtón azzal, hogy jó napot kívánok, én volnék az.

Gyakrabban csak egy félmosoly.

Egy „megérdemelte”.

Egy „na, végre”.

Egy videó, amelyet azért küldünk tovább, mert valaki éppen megalázza magát rajta.

Egy kommentfolyam, amelyben már senki sem emlékszik arra, mi volt az eredeti ügy, csak arra, hogy most szabad ütni.

Egy pillanat, amikor már nem azt akarjuk, hogy helyreálljon az igazság, hanem azt, hogy a másik még egy kicsit maradjon a földön.

És egyszer csak ott tartunk, hogy más ember fájdalma tartalom lett.

Szórakozás.

Közösségi élmény.

Talán ezért érdemes néha nem azt kérdezni, hogy megérdemelte-e a másik a bukását.

Hanem valami sokkal kellemetlenebbet.

Miért esik nekem ennyire jól nézni?