Miért szeretünk felháborodni? – Az erkölcsi fölény pszichológiája

Ő hazudik, mi átlátunk rajta. Ő erkölcstelen, nekünk vannak elveink. Ő ostoba, mi bezzeg értjük. Ő kegyetlen, mi együtt érzünk. És mire végigérünk a kommentfolyamon, már nemcsak az igazságtalanság ellen tiltakozunk, hanem meglehetősen jól is érezzük magunkat attól, hogy mi legalább nem vagyunk olyanok.

Pedig a felháborodással önmagában semmi baj nincs. Sőt, szükségünk van rá, hiszen valaminek jeleznie kell bennünk, ha átlépnek egy erkölcsi határt, ha valakit megaláznak, ha visszaélnek a hatalommal, ha ártatlan embert bántanak, vagy egyszerűen olyasmi történik, amiről pontosan tudjuk, hogy nincs rendben. Az erkölcsi felháborodás közösségeket mozdított már meg, igazságtalanságokat tett láthatóvá, és néha éppen az a baj, hogy túl kevés van belőle.

Csakhogy az ember különös szerzet: még a nemes érzéseiből is képes saját egójának táplálékot készíteni.

A pszichológia jól ismeri azt a jelenséget, amikor erkölcsi ítéleteink nem pusztán a másik viselkedéséről szólnak, hanem saját identitásunkat is megerősítik. Ha nyilvánosan elítélünk valamit, egyúttal jelezzük a környezetünknek, hogy mi melyik oldalhoz tartozunk, milyen értékeket vallunk, és – ami talán még fontosabb – kikhez nem akarunk tartozni. Az erkölcsi állásfoglalás így könnyen társas jelzéssé válik: nemcsak azt mondom, hogy ez rossz, hanem azt is, hogy nézzétek, én tudom, hogy rossz.

A közösségi média erre szinte tökéletes gépezetet épített.

Egy botrányos mondat, egy kiragadott videó, egy ostoba megjegyzés vagy egy valóban vállalhatatlan tett percek alatt emberek ezreit képes ugyanabba az erkölcsi izgalmi állapotba hozni. Már nem elég, hogy valami helytelen történt; hozzá kell tenni a saját felháborodásunkat is, lehetőleg minél látványosabban, mert a digitális térben az erkölcsi indulatnak közönsége van.

És ahol közönség van, ott előbb-utóbb verseny is lesz.

Ki tud erősebben felháborodni? Ki ítéli el keményebben? Ki találja meg azt a jelzőt, amely után már senki nem meri azt mondani, hogy talán azért ennél bonyolultabb a helyzet?

Egy ponton túl pedig már nem az számít, mi történt, hanem hogy ki tudja bizonyítani: ő áll a legtávolabb attól, aki elkövette.

Innen már csak egy lépés az erkölcsi fölény.

Ez az érzés azért különösen csábító, mert szinte ingyen van. Nem kell érte jobban viselkedni, türelmesebbnek lenni, segíteni valakin, lemondani valamiről vagy saját hibáinkkal szembenézni. Elég találni valakit, aki nálunk látványosabban hibázott, aztán megfelelő hangerővel elítélni.

Micsoda megkönnyebbülés.

Amíg róla beszélünk, addig sem kell magunkról.

És talán ezért szeretjük annyira azokat a történeteket, amelyekben az erkölcsi szereposztás egyszerű. Kell egy gazember, egy áldozat, néhány felháborító mondat, és mi máris tudjuk, hol a helyünk. A valódi emberi helyzetek azonban ritkán ilyen kényelmesek, mert sokszor ugyanaz az ember képes szeretni és kegyetlennek lenni, önzetlenül segíteni és máskor gyáván viselkedni, igazat mondani és hazudni.

Mi is.

Ez az a rész, amelyet kevésbé szeretünk.

Sokkal kényelmesebb ugyanis mások erkölcsi bizonyítványát kiállítani, mint a sajátunkat elővenni. Különösen azért, mert saját hibáinkhoz mindig tartozik magyarázat. Fáradtak voltunk. Felbosszantottak. Nem úgy gondoltuk. Félreértették. Nehéz időszakunk volt. A másik ember hibájához azonban furcsa módon ritkán adunk ilyen gazdag háttértörténetet.

Ő egyszerűen ilyen.

Mi viszont csak hibáztunk.

Talán itt kezdődik az egész történet legérdekesebb része, mert az erkölcsi felháborodás akkor válik veszélyessé, amikor már nem egy tett fölött mondunk ítéletet, hanem az egész embert megsemmisítjük vele. Nem azt mondjuk, hogy hazudott, hanem hogy hazug. Nem azt, hogy kegyetlenül viselkedett, hanem hogy kegyetlen ember. Nem azt, hogy hibázott, hanem hogy ő maga a hiba.

Ettől kezdve pedig már bármit könnyebb megengedni magunknak vele szemben.

A gúnyt. A megalázást. A kárörömöt. A nyilvános kivégzést, természetesen csak képletesen – bár az internet néha meglepően közel jut ahhoz, hogy a különbség ne legyen olyan nagy.

És milyen furcsa: mindezt gyakran éppen az erkölcs nevében tesszük.

A kereszténység ezen a ponton különösen kellemetlen tükröt tart elénk, mert nem azt mondja, hogy ne nevezzük nevén a rosszat, és végképp nem azt, hogy minden mindegy. A bűnt bűnnek nevezi. Csak közben újra és újra figyelmeztet arra, hogy az ítélkező ember hajlamos elfelejteni saját helyzetét.

A szálkát látni mindig könnyebb.

A gerenda azért problémásabb, mert közelebb van.

Talán ezért érdemes néha megfigyelni magunkat abban a pillanatban, amikor különösen jólesik felháborodni. Nem azért, hogy elhallgassunk akkor is, amikor szólnunk kell, hanem hogy feltegyünk egy kellemetlen kérdést: az igazság miatt vagyok ennyire dühös, vagy azért, mert közben egy kicsit jobbnak érzem magam?

A kettő ugyanis nagyon hasonló érzés tud lenni.

Csak egészen másfelé vezet.

Az egyik arra késztet, hogy tegyünk valamit a rossz ellen.

A másik arra, hogy találjunk valakit, akinél jobbnak érezhetjük magunkat.

És talán ez a felháborodás legnagyobb csapdája: miközben olyan elszántan mutatjuk, ki áll az erkölcs rossz oldalán, észre sem vesszük, milyen kényelmes helyet építettünk magunknak a másikon.

Természetesen odafent.