A Paksi Atomerőmű szerdára lényegében maga mögött hagyta az elmúlt hetek leterheléseit: augusztus 26-án délutánra mind a négy blokk ismét névleges teljesítményen működött, csütörtök reggel pedig az egyes blokkok 488–489 megawatt körüli teljesítményt adtak. Közben azonban a Duna Paksnál újra apadásnak indult, ami önmagában még nem jelent újabb üzemeltetési problémát, arra viszont világosan emlékeztet, hogy az idei nyár alapvető kérdése egyáltalán nem tűnt el.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
A vízügyi adatok szerint csütörtök reggel 8 órakor mínusz 79 centiméteres vízállást mértek, miközben éjfélkor még mínusz 74 centiméteren állt a folyó. A helyzet jóval kedvezőbb, mint július végén és augusztus elején, amikor a rendkívüli szárazság miatt előbb teljesítményt kellett csökkenteni, majd turbinák és blokkok leállítására is sor került, de az elmúlt hetek legfontosabb tanulsága ugyanaz maradt: Paks működése érzékenyen függ attól, mennyi víz érkezik a Dunán.
A mostani javulás időt adott, nem megoldást
A blokkok fokozatos újraindítását két tényező segítette: a Duna átmeneti vízszintemelkedése és a paksi fenékküszöb építése, amely a vízkivétel térségében kedvezőbb hidraulikai viszonyokat teremtett. Ez elég volt ahhoz, hogy az erőmű fokozatosan visszaálljon normál üzemre, és végül a teljes leállást is sikerült elkerülni.
Ez kétségtelenül jó hír, de nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy a probléma megoldódott.
A fenékküszöb ugyanis helyben meg tudja emelni a vízszintet, segíthet a hidegvíz-csatorna megfelelő ellátásában, és ezzel értékes műszaki mozgásteret teremthet, új vizet azonban nem hoz a folyóba. Ha a felső vízgyűjtőről tartósan kevés víz érkezik, abból kell gazdálkodni, ami rendelkezésre áll, és ezen semmilyen műtárgy nem tud alapvetően változtatni.
Ezért lenne félrevezető az elmúlt napok felterhelését tartós fordulatként értelmezni. Paks fellélegzett, de a Duna vízhiánya nem szűnt meg.
Már nem csak vízállásról beszélünk
Az idei nyár közben egy másik tévhitet is eloszlatott. A paksi Duna-kitettséget sokáig főként a vízhőmérséklet felől tárgyaltuk: forró időben valóban kulcskérdés, mennyire meleg a folyó, hiszen az erőmű hűtővizének visszavezetése környezetvédelmi korlátokhoz kötött. Az elmúlt hetek azonban megmutatták, hogy a rendelkezésre álló vízmennyiség legalább ennyire fontos.
A nukleáris biztonság közben nem került veszélybe. Az OAH többször hangsúlyozta, hogy szélsőséges vízhozam mellett is rendelkezésre állnak azok a műszaki tartalékok, amelyekkel a blokkok biztonságosan leállíthatók és hűthetők.
A kérdés ezért nem az, hogy szükség esetén le lehet-e állítani egy blokkot. Le lehet.
A valódi kérdés az, hogy egy tartósan kiszámíthatatlanabb vízjárású Dunán milyen gyakran kényszerülhetünk erre, és mit jelent ez egy olyan országnak, amely villamosenergia-termelésének jelentős részét Pakstól várja.
Innentől ez már nem egyszerűen paksi vagy vízügyi ügy.
Ez energiabiztonsági kérdés.
A szeptember többet mondhat, mint az augusztus
Az augusztus 25-én kiadott hidrológiai előrejelzés további apadással számolt, bár a konkrét értékeket óvatosan kell kezelni, mert már a csütörtök reggeli tényleges vízállás is magasabb lett annál, amit a modell korábban valószínűsített. Az irány egyelőre lefelé mutat, a távolabbi számok bizonytalansága azonban jelentős.
Augusztus végével a nyári hőterhelés várhatóan enyhül, ami a vízhőmérséklet szempontjából kedvező, de a vízmennyiség problémáját az ősz önmagában nem oldja meg. Ha a Duna vízgyűjtőjén tartósan kevés csapadék hullik, ugyanaz a kérdés marad velünk szeptemberben is: mennyire tekinthető az idei helyzet egyszeri szélsőségnek, és mennyire egy olyan állapot előképének, amelyhez a magyar energiarendszernek tartósan alkalmazkodnia kell.
Paks most működik. Mind a négy blokk termel, az erőmű fellélegezhetett, és ez fontos.
Csakhogy a történet valódi tanulsága nem az, hogy sikerült átvészelni néhány nehéz hetet, hanem az, hogy az ország egyik legfontosabb energiatermelő létesítményének működését néhány hét alatt kézzelfoghatóan befolyásolta egy alacsony vízállású Duna.
Ha a következő száraz nyár ugyanezt hozza, már nem az lesz a kérdés, meddig apad a folyó, hanem az, meddig nevezhetjük még rendkívülinek azt, ami kezd rendszeresen visszatérni.
