Október 20-án Szent Vendel remetére, a pásztorok és állattartók védőszentjére emlékezünk. A hagyomány szerint királyfi volt, aki a gazdagság és a hatalom helyett a szegénységet, az imádságot és a juhok őrzését választotta. Legendája még egy különös csodát is megőrzött: amikor pásztorbotját a földbe szúrta, forrás fakadt a nyomában. De miért mondott le valaki önként mindarról, amire mások egész életükben vágyakoznak? És mit taníthat nekünk ma egy több mint ezer éve élt remete?
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Volt egyszer egy fiatalember, akinek szinte mindene megvolt, amit a világ értékesnek tart:előkelő származás, vagyon és tekintély.
Ő azonban nem vágyott a hatalomra, gazdagságra, és hogy mások szolgálják. Inkább arra, hogy csendben élhessen, imádkozhasson, és közelebb kerülhessen Istenhez.
A hagyomány szerint ilyen ember volt Szent Vendel, akit évszázadok óta a pásztorok és a jószágtartó gazdák védőszentjeként tisztelnek.
A királyfi, aki nem akart uralkodni
Szent Vendel feltehetően a 6–7. század fordulóján élt. A legenda szerint ír–skót előkelő családból származott, és egy törzsi vezető fiaként akár jelentős hatalom is várhatott volna rá.
Már fiatal korában különösen vonzotta a hit, az imádság és a szemlélődő élet, apja azonban más jövőt képzelt el számára.
A hagyomány úgy tartja, hogy amikor észrevette fia vallásos érdeklődését, a család nyájainak őrzését bízta rá, abban reménykedve, hogy a mindennapi munka majd eltereli figyelmét az imádságról.
De az ellenkezője történt, a mezők csendjében, a juhok között Vendel még inkább megérezte azt a belső békét, amelyet keresett.
Amit apja akadálynak szánt, abból Vendel számára az Istennel való találkozás lehetősége lett.
Idővel elhagyta addigi életét, zarándokútra indult, majd a mai Németország területén, Trier környékén telepedett le.
Egyszerű remeteként akart élni, távol a világi rangoktól és a gazdagságtól, hogy fenntartsa magát, pásztormunkát vállalt.
Nem tartotta méltóságán alulinak a kétkezi munkát. Nem gondolta, hogy előkelő származása miatt különleges bánásmód illetné meg.
Számára a juhok őrzése ugyanolyan értékes szolgálat lehetett, mint bármely más feladat, ha azt hűséggel és szeretettel végezte.
A pásztorbot, amelynek nyomán forrás fakadt
Vendel életéhez az évszázadok során több csodás történet kapcsolódott. Az egyik legismertebb legenda szerint pásztorként mindig gondosan ügyelt a rábízott állatokra. Kereste számukra a legjobb legelőket, és mindent megtett, hogy elegendő táplálékuk és vizük legyen.
Egy alkalommal azonban különös dolog történt, a legenda elbeszélése szerint angyalok vitték őt és egész nyáját arra a helyre, ahol remeteként szeretett imádkozni.
Csakhogy ott nem volt víz az állatok számára, Vendel ekkor Istenhez fordult, majd pásztorbotját a földbe szúrta.
A hagyomány szerint azon a helyen, ahol a bot a földet érte, bővizű forrás fakadt, amelyből a szomjazó állatok ihattak.
Vendel történetében a forrás nem csupán a szomjúság enyhítését jelképezi.
Arra is emlékeztet, hogy az ember néha éppen akkor tapasztalja meg Isten gondviselését, amikor saját ereje már kevésnek bizonyul.
A legenda szerint Vendel végül visszatérhetett a remeteélethez. Köréje mások is gyűltek, akik osztozni akartak az imádságra és egyszerűségre épülő életformájában.
Emléke később a mai Németország területén is fennmaradt. Sírjának tisztelete körül zarándokhely alakult ki, amelyből idővel a róla elnevezett Sankt Wendel település fejlődött ki.
Miért lett Szent Vendel ennyire fontos a magyar falvakban?
Ha valaki ma végigsétál egy régi magyar falu utcáin, olykor egy pásztorruhás szoborra bukkan.
A férfi kezében botot tart, mellette juhok vagy más háziállatok állnak. Néha bárányt látunk a lábánál, máskor széles karimájú kalap és pásztortarisznya egészíti ki az alakját, ez Szent Vendel.
Tisztelete Magyarországon különösen a 18. századtól terjedt el. A pásztorok, juhászok és gazdák azért fordultak hozzá, mert az állatok egészsége egykor egész családok megélhetését jelentette.
Egy súlyos állatjárvány nem pusztán anyagi veszteség volt.
Elveszhetett a család élelme, jövedelme, sőt akár a következő év biztonsága is.
Ezért a falvak lakói sok helyen kápolnákat és szobrokat emeltek Szent Vendel tiszteletére, és közbenjárását kérték állataik védelméért.
Október 20-a több vidéken különleges ünnepnek számított. A pásztorok misén vettek részt, egyes helyeken körmenetet tartottak, és voltak olyan falvak is, ahol ezen a napon nem dolgoztatták a jószágokat.
A népi vallásosságban Vendel alakja így összekapcsolódott a gondoskodással, a mindennapi kenyérért végzett munkával és a teremtett világ tiszteletével.
Szent Vendel példája napjainkban is arra emlékeztet, hogy a gondoskodás nem jelentéktelen feladat. A hűségesen végzett mindennapi munka is lehet a szeretet és a hit megélésének helye.
Mai útravaló: Isten előtt nem az tesz bennünket naggyá, amink van, hanem az, ahogyan bánunk azzal, amit ránk bízott.
Forrás: Magyar Kurír, Magyar Katolikus Lexikon, Magyar Néprajzi Lexikon
