Ünnepekkor összegyűlik a család, elhangzanak a szokásos kérdések, elkészül néhány közös fénykép. Aztán mindenki hazamegy, és a következő találkozásig megint hónapok telnek el. Nem szakadt meg a kapcsolat, nincs látványos összeveszés. Csak éppen a hétköznapokból maradnak ki a szülők.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Karácsonykor természetesen megyünk. Születésnapra is, húsvétkor pedig megpróbáljuk összeegyeztetni a családi programokat. Nem mondhatja senki, hogy nem látogatjuk a szüleinket. Ott vagyunk a fontos alkalmakon, viszünk ajándékot, megesszük az ebédet, induláskor pedig megígérjük, hogy hamarosan újra jövünk.
Aztán a következő találkozás megint egy ünnephez kötődik.
Közben zajlik az élet: munka, gyereknevelés, bevásárlás, ügyintézés. Mire eljön a hétvége, jólesne végre pihenni is. Mindez érthető. De attól, hogy minden elhalasztott látogatásra akad elfogadható magyarázat, még érdemes észrevenni, milyen kapcsolat áll össze ezekből a halasztásokból.
Mert a szülők életében a két ünnep közötti hónapok is eltelnek. Akkor is történik velük valami, akkor is lehetnek gondjaik, örömeik, elmesélnivalóik. Kár volna mindezt a következő családi ebédre tartogatni.
Sok mindent másképp csinálnánk
Felnőttként már könnyebben felismerjük, miben hibáztak a szüleink. Talán túl szigorúak voltak, ritkán dicsértek, nem beszélgettek eleget velünk. Olyasmit is elintéztek egy legyintéssel, ami nekünk akkor nagyon fontos volt. Lehet, hogy ma is nehéz velük bizonyos kérdésekről szót érteni.
Ezekről jogunk van beszélni. A szeretet nem teszi kötelezővé, hogy utólag mindent szépnek és jónak lássunk.
De a hibák mellett az erőfeszítéseket is érdemes számba venni. Hogy dolgoztak, gondoskodtak, próbáltak segíteni. Hogy a saját lehetőségeikhez és tudásukhoz mérten igyekeztek helytállni, még ha ez nem is sikerült mindig úgy, ahogyan szükségünk lett volna rá.
Attól, hogy valaki megtette, amit tudott, még okozhatott fájdalmat. Ezt elismerni és a gondoskodására emlékezni egyszerre is lehet.
Egy elrontott nevelési helyzet, egy rossz döntés vagy a nehezen kimondott szeretet azonban önmagában nem indokolja, hogy a szülőkkel való kapcsolatot néhány ünnepi alkalomra szűkítsük.
Segítségért azért felhívjuk őket
Különösen nehéz elfogadni ezt a távolságot, ha a segítségkérésnek közben nincs akadálya.
Ha vigyázni kell az unokára, felhívjuk őket. Ha elromlott valami, megkérdezzük, tudnának-e segíteni. Ha gondunk van, elvárjuk, hogy meghallgassanak. Aztán amikor rendeződik a helyzet, visszatérünk a saját dolgainkhoz.
A nagymama elég közel van ahhoz, hogy átvegye a gyereket, de egy közös kávéhoz már nehéz időpontot találni. Az apa segítsége jól jön a lakás körül, de mire elpakolja a szerszámokat, nekünk már mennünk kell.
Ilyenkor nem túlzás önzésről beszélni. Mert a kapcsolatban a saját szükségleteinknek helyet találunk, a másik emberéinek viszont egyre kevésbé.
Nem kell ezért minden felnőtt gyereket elmarasztalni. De azt sem érdemes kerülgetni, hogy a figyelmetlenségünk kényelmessé válhat. Tudjuk, hogy a szülő majd megérti. Nem csinál ügyet belőle. Legközelebb is segít. Így aztán mindig az ő programját, az ő kérését, az ő társaságát a legegyszerűbb későbbre tenni.
A túlterheltség valóságos, de a közöny is lehet az
Van, aki több száz kilométerre él a szüleitől. Más kisgyereket nevel, beteg hozzátartozót ápol, hétvégén is dolgozik, vagy anyagilag nem engedheti meg magának a gyakori utazást. Kívülről nem lehet megmondani, kinek milyen sűrűn kellene hazajárnia.
A törődésnek azonban több formája van. Egy telefonbeszélgetés, amelyben tényleg figyelünk. Egy kérdés a korábbi vizsgálatról. Egy fénykép, amelyről tudjuk, hogy örömet szerez. Egy előre megbeszélt találkozás, amelyet komolyan is veszünk.
A gond akkor kezdődik, ha a szülők hétköznapjairól szinte semmit nem tudunk, és ez nem is zavar bennünket. Ha csak az ünnepi asztalnál derül ki, hogy hónapok óta fáj valamijük, elromlott a fűtés, vagy történt velük valami, amit szívesen elmeséltek volna.
Lehet erre azt mondani, hogy miért nem szóltak. Néha jogosan. De az érdeklődés nem kizárólag annak a feladata, akinek mondanivalója van.
A bántalmazást nem kell eltűrni
Fontos különbséget tenni a hétköznapi szülői hibák és a bántalmazás között. A megalázás, a fenyegetés, az erőszak vagy a súlyos elhanyagolás nem intézhető el azzal, hogy senki sem tökéletes.
Van, akinek a ritka találkozás vagy a távolságtartás a biztonságát szolgálja. A rokoni kapcsolat nem kötelez arra, hogy valaki újra és újra bántó helyzetekbe menjen vissza.
A szülőnek is dolga van a kapcsolatban. El kell fogadnia, hogy a gyereke felnőtt, saját életet él, és bizonyos kérdésekben másképp dönt. Meg kell hallania a sérelmeit, tiszteletben kell tartania a határait, és adott esetben bocsánatot kell kérnie.
Mindezt világosan kimondva is marad hely annak a kérdésnek: mi történik azokban a családokban, ahol lehetne beszélgetni, lehetne találkozni, mégis mindig csak az ünnepnap jut egymásra?
Nem kell mindig ünnepre várni
Egy találkozáshoz nem feltétlenül kell születésnap, ünnepi ebéd vagy valamilyen elintéznivaló. Elég az is, hogy szeretnénk látni egymást. Meglátogathatjuk a szüleinket, meghívhatjuk őket magunkhoz, vagy találkozhatunk egy sétára, egy kávéra.
Nem kell minden alkalomból egész napos családi programot szervezni. Egy rövidebb látogatás is sokat jelenthet, ha közben valóban figyelünk egymásra. Ha megkérdezzük, hogy vannak, és meg is hallgatjuk a választ.
A kezdeményezés pedig ne mindig a szülő feladata legyen. Néha a felnőtt gyerek is felhívhatja őket azzal, hogy mikor találkoznának szívesen. Nem kell megvárni a meghívást, és nem kell minden „mikor jössz?” mögött számonkérést sejteni.
A szülők nem várhatják el a gyerekük minden szabad óráját. De attól, hogy az ünnepi asztalnál ott ülünk, még elhanyagolhatjuk a kapcsolatot az év többi részében. Érdemes néha végiggondolni: mikor kerestük őket utoljára úgy, hogy nem volt szükségünk segítségre?
A következő találkozással nem kell karácsonyig várni. Lehet egy vasárnapi ebéd nálunk, egy közös séta vagy egy délutáni látogatás náluk. Különösebb alkalom nélkül, egyszerűen azért, mert ők is fontosak nekünk.
