Tudta? A magyar őstörténet rá van írva a térképre

Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi – Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár X. századi művéből ezekkel a nevekkel ismerjük a magyar törzseket, és közülük több nem egyszerűen egy ezeréves feljegyzésben maradt fenn, hanem tovább élt a Kárpát-medence helyneveiben. Több száz olyan történeti település- és helynevet tart számon a kutatás, amelyben valamelyik törzsnév nyoma felfedezhető, ráadásul a Kürtgyarmat összetett név két eleme, a Kürt és a Gyarmat külön-külön is megjelent a helynévanyagban, így a hét törzs hét neve a térképen máris nyolc ismerős névelemmé változik.

És ha ezt egyszer észrevesszük, Magyarország térképe hirtelen sokkal érdekesebb lesz.

Salgótarján neve például önmagában két történelmi réteget őriz: a Tarján a honfoglalás kori törzsnév emlékét, a Salgó pedig a közeli középkori várét, amelynek neve a régi magyar „ragyogó, fényes” jelentésű szóval hozható kapcsolatba. Amikor tehát kimondjuk egy mai megyeszékhely nevét, úgy rakunk egymás mellé egy honfoglalás kori törzset és egy középkori várat, hogy valószínűleg egy pillanatra sem gondolunk bele.

Balassagyarmat hasonló időkapszula: a Gyarmat régi törzsnév, míg a Balassa előtag jóval későbbi történeti réteg, a jelentős birtokos család emlékét őrzi. Egyetlen mai településnévben tehát évszázadok rakódnak egymásra, és talán éppen ez az egyik legszebb tulajdonsága a helyneveknek: ritkán cseréljük le őket csak azért, mert közben eltelt ötszáz vagy ezer év.

A Keszi pedig szinte külön kis birodalmat hagyott maga után. Dunakeszi, Budakeszi, Tiszakeszi, Magyarkeszi, Papkeszi, Sárkeszi, Gyulakeszi – és a történelmi Magyarországon még jó néhány településnév őrizte vagy őrzi ezt a névelemet. Dunakeszi történetében például olyan középkori változatok is felbukkannak, mint a Körtvélyeskeszi és a Káposztáskeszi, mert amikor több Keszi is van a környéken, valamivel csak meg kell különböztetni őket egymástól. Így történhet meg, hogy egy honfoglalás kori törzsnévhez idővel vadkörte, káposzta, folyó vagy más földrajzi megkülönböztetés tapad, és a történelem rétegei lassan egymásra nőnek.

Nekem Tiszakeszi neve különösen ismerős, mert a családom egy része onnan származik, és talán éppen ezért érdekes belegondolni, milyen természetesen fogadjuk el gyerekkorunktól az ilyen neveket. Tiszakeszi egyszerűen Tiszakeszi, ahogyan a nagyszülő háza is csak a nagyszülő háza, aztán egyszer valaki szétszedi a szót, és kiderül, hogy a Keszi nem jelentés nélküli névdarab, hanem ugyanannak a névnek a továbbélése, amelyet több mint ezer éve a magyar törzsek között jegyeztek fel. Innentől pedig egy közúti tábla sem egészen ugyanaz.

Tiszajenő története még különösebb, mert itt a helynév mellé régészeti leletanyag is társul. A Jenő biztosan dokumentált régi magyar törzsnév, a mai település határában pedig X. századi, honfoglalás kori temetőt is feltártak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egyetlen temetőből és településnévből máris pontos térképet rajzolhatunk arról, hol élt a Jenő törzs – a helynévkutatás ennél jóval óvatosabb, hiszen közösségeket telepítettek át, a törzsi rendszer átalakult, a nevek pedig tovább élhettek akkor is, amikor eredeti történeti környezetük már megszűnt –, de azért nehéz nem megállni egy pillanatra annál a tény­nél, hogy egy ősi törzsnévvel kapcsolatba hozható település földjéből valóban honfoglalás kori magyar sírok kerültek elő.

És nem csak a törzsek írták rá magukat a térképre. Régi személynevekből is településnevek lettek, így él tovább például Taksony, Solt, Tas, Jutas, Tevel vagy Tormás neve, és ugyanebbe a korai névadási világba vezethetnek vissza olyan jól ismert helynevek is, mint Szabolcs, Üllő vagy Örs. Amikor tehát Taksonyban állunk a dugóban, valószínűleg nem érezzük különösebben közel magunkhoz az Árpádok korát, pedig a navigáció éppen egy olyan nevet ismételget, amely már a magyar államalapítás előtti és körüli századok történetéhez kapcsol bennünket.

Hét törzs, hét vezér – csak éppen nem ugyanaz a hét

Itt érdemes rendbe tenni egy nagyon gyakori félreértést is, mert a hét magyar törzs és a hét vezér két külön dolog, még ha az iskolai emlékezetben hajlamosak is összefolyni. A Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi törzsneveket a X. századi bizánci forrásból ismerjük, míg a hét vezér története és nevei a későbbi magyar krónikahagyományból maradtak ránk, ráadásul a különböző középkori szerzők névsorai sem teljesen egyeznek meg.

Anonymusnál megjelenik a különös Hetumoger, vagyis „Hétmagyar” elnevezés, a hét fejedelmi személy közössége, amely azt mutatja, hogy a hetességnek különös ereje maradt a magyar eredethagyományban. A részletek közben változhattak, egyes nevek elmosódhattak, mások előtérbe kerülhettek, de a hét valahogy tovább élt, és ettől válik különösen érdekes kérdéssé, hogyan őriz egy közösség emlékezetet akkor is, amikor már régen nincs senki, aki saját szemével látta volna azt a kort, amelyről a történetet meséli.

Mert egy nép története nem csupán abból áll, amit egy ásatáson ki lehet emelni a földből. Abból is, amit évszázadokon keresztül újra és újra elmond magáról.

És itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, amely előbb-utóbb szinte minden magyarban felmerül: ha mi magyarok vagyunk, és az országunkat Magyarországnak hívjuk, akkor miért Hungary angolul, Ungarn németül, Hongrie franciául, és miért használ Európa jelentős része egy olyan névcsaládot, amely látszólag egyáltalán nem hasonlít arra, ahogyan mi nevezzük saját magunkat?

A legkézenfekvőbb megfejtés természetesen a „Hun-gary” lenne. Hunok országa, kész, meg is érkeztünk Attilához. Csakhogy a történeti nyelvészet ennél jóval kacskaringósabb történetet tár elénk: a nyugati Ungar–Hungar névcsalád eredetét általában az onogur népnévhez kapcsolják, amely a magyarokkal kapcsolatba kerülő sztyeppei népek és törzsszövetségek világába vezet vissza. Az Ungri-féle megnevezések ráadásul már a honfoglalás előtt felbukkannak nyugati forrásokban, vagyis a név története nem magyarázható egyszerűen azzal, hogy a magyarok Attila egykori pannóniai területére érkeztek, és ezért mindenki hunnak kezdte nevezni őket.

Ettől azonban a hunok egyáltalán nem tűnnek el a magyar történeti emlékezetből. Ellenkezőleg: a középkori Európa és később a magyar krónikások is újra meg újra összekapcsolták a magyarokat Attilával és a hunokkal, a latin Hungaria formában pedig a H megjelenését is összefüggésbe szokták hozni ezzel a hun azonosítással. Figyelemre méltó, hogy a német Ungarn máig H nélkül őrzi a név egyik régebbi formáját, miközben az angol Hungary már azt az alakot használja, amely évszázadokon keresztül együtt élt a hun–magyar rokonság elképzelésével.

Ebben a világban kap különös jelentőséget Hunor és Magor története is. A csodaszarvast követő testvérpár mondája a középkori magyar eredethagyomány egyik legerősebb történetévé vált, és a krónikások bennük kapcsolták össze a hunokat és a magyarokat. A mai történettudomány természetesen nem úgy olvassa ezt, mintha Hunor és Magor születési anyakönyvi kivonatával rendelkeznénk, de ettől még a monda nem válik érdektelenné, hiszen egy nép önmagáról alkotott képét éppen az ilyen történetek őrzik a legtovább.

A helyes válasz tehát nem az, hogy a Hungary „egyszerűen hun országot jelent”, de az sem, hogy a hun hagyománynak semmi köze ahhoz, ahogyan évszázadokon át Magyarországról gondolkodtak. Az etimológia az onogurok felé vezet, a kulturális emlékezet pedig Attilához, Hunorhoz és Magorhoz, és ez a két történet nem feltétlenül kioltja, inkább kiegészíti egymást – már amennyiben nem próbáljuk a mondát régészeti leletté, a nyelvészeti hipotézist pedig nemzeti hitvallássá változtatni.

Magyar – tényleg a „mag népe”?

A magyar szóval még könnyebb játékba kezdeni. Mag-yar. Mag. A mag népe. Szép, kifejező, ráadásul olyan magyarosan kínálja magát, hogy az ember legszívesebben rögtön kész eredetmagyarázatként tovább is adná. Csakhogy ez a megfejtés költészetként sokkal jobb, mint nyelvtörténetként, mert a történeti nyelvészet a magyar népnevet nem a növények magjához, hanem a Megyer törzsnévhez kapcsolja.

És talán ez a valóságban még érdekesebb is. A hét törzs egyikének neve valamilyen nyelvtörténeti fejlődés során összekapcsolódik az egész közösség önelnevezésével; Megyerből és a magyar népnév korai alakjaiból ugyanannak a nagyon régi névtörténetnek a különböző ágait látjuk. Több mint ezer év telt el azóta, hogy egy bizánci császár lejegyezte a törzs nevét, mi pedig ma is úgy mutatkozunk be a világban, hogy magyarok vagyunk.

Ez azért kicsit több annál, mint érdekes etimológia.

Ez folytonosság.

Abasár, ahol a föld alatt is ott van a történelem

A Mátra déli lábánál fekvő Abasár azért különösen izgalmas példa, mert ott már nem csupán egy ősi név továbbéléséről beszélünk. A települést régen Sárnak nevezték, az Aba előtag később került elé, tudatosan őrizve az Aba nemzetség és Aba Sámuel emlékét, ám a történeti kapcsolat korántsem utólag kitalált romantika.

Az Abasár fölötti Bolt-tetőn végzett régészeti kutatások egy XI. századi uralkodói központ jelentős maradványait tárták fel, amelyeket Aba Sámuel király rezidenciájával hoznak kapcsolatba. Vagyis azon a helyen, ahol ma házak, utak, pincék, szőlők és hétköznapi életek vannak, ezer évvel ezelőtt a korai Magyar Királyság egyik hatalmi központja működött. A krónikai hagyomány még azt is megőrizte, hogy Aba Sámuelt az általa alapított sári monostorban helyezték végső nyugalomra, bár pontos sírhelyének azonosítása természetesen már régészeti kérdés, nem olyan történet, amelyet egy középkori mondat alapján kész tényként kezelhetünk.

Mégis van valami szinte meghökkentő abban, hogy az államalapítás utáni első évtizedek világa nem valahol mérhetetlen távolságban fekszik tőlünk, hanem adott esetben egy mai magyar falu alatt. Néha szó szerint ráépítettük a jelenünket a történelmünkre, aztán annyira megszoktuk, hogy már különösnek sem találjuk.

Talán ez az egész történet legszebb része. Sokat beszélünk a honfoglalásról és a korai magyar történelemről úgy, mintha valamiféle ködbe vesző világ lenne, amelyből néhány lovas, íj, tankönyvi térkép és évszám maradt, miközben Nyék tovább él Kápolnásnyék nevében, Keszi Budakesziben, Dunakesziben és Tiszakesziben, Tarján Salgótarjánban, Gyarmat Balassagyarmatban, Jenő Tiszajenőben, ősi személynevek köszönnek vissza Taksonyban és Solton, Abasár földje alatt pedig egy XI. századi királyi központ falai rejtőznek.

Nem kell minden helységnévből titkos őstörténeti üzenetet kibányászni, és nem kell minden szép mondát történeti bizonyítékká változtatni ahhoz, hogy mindez lenyűgöző legyen. A valóság önmagában is az, mert a magyar múlt nem tűnt el, csak annyira hozzászoktunk a jelenlétéhez, hogy már észre sem vesszük: ráírjuk a leveleinkre, bemondják a vonaton, bepötyögjük a navigációba, aztán autóval áthajtunk rajta anélkül, hogy eszünkbe jutna, milyen régi történetet viszünk magunkkal egy-egy településnévben.

Talán ezért érdemes legközelebb egy pillanattal tovább nézni a táblát, amikor azt látjuk: Kápolnásnyék, Salgótarján, Balassagyarmat, Tiszajenő vagy Tiszakeszi. Mert lehet, hogy az a név nem egyszerűen azt mondja meg, hol vagyunk.

Hanem egy kicsit azt is, honnan jöttünk.