XIV. Leó szerint az Egyház nem lehet passzív és közömbös azzal szemben, ami a világban történik. A keresztény embernek bele kell állnia a valóságba, különösen akkor, amikor igazságtalansággal, diszkriminációval vagy erőszakkal találkozik. De ebből még nem következik, hogy létezne egyetlen „keresztény” politikai oldal. Sőt: a katolikus tanítás éppen ezen a ponton húz fontos határt.

XIV. Leó szeptember 2-i általános audienciáján új fejezetet nyitott a II. vatikáni zsinat dokumentumairól szóló katekézissorozatában. Ezúttal a Gaudium et spes, vagyis az Egyház és a mai világ kapcsolatáról szóló lelkipásztori konstitúció került sorra.

És már az első alkalommal elhangzott egy olyan mondat, amely jóval túlmutat egy teológiai előadás keretein.

A pápa szerint az Egyháznak maga mögött kell hagynia „minden passzivitást és közömbösséget” a történelem eseményeivel és az emberek életével szemben. A keresztények – mondta – nem maradhatnak kívülálló nézők: meg kell hallaniuk, ami körülöttük történik, hagyniuk kell, hogy az megszólítsa őket, és részt kell venniük benne. Különösen akkor, amikor olyan emberekről van szó, akiket igazságtalanság, diszkrimináció vagy erőszak sújt.

Ez első hallásra egyszerű üzenetnek tűnik. A kereszténység nem menekülés a világból.

De mit jelent pontosan „részt venni” a világ dolgaiban?

Valahol itt kezdődik az a határterület, amelyen az Egyház és a politika viszonya újra és újra kényelmetlenné válik.

A két kényelmes szélsőség

A keresztények közéleti szerepvállalásáról szóló vitákban két egyszerű álláspont rendszeresen visszatér.

Az első szerint a politika eleve piszkos ügy, ezért az Egyháznak jobb távol tartania magát tőle. A hit legyen személyes, a templom foglalkozzon Istennel, a társadalmi konfliktusokat pedig hagyjuk a politikusokra.

Ez kényelmes megoldás.

Viszont nehezen egyeztethető össze azzal, amit Leó most mondott – és azzal is, amit a katolikus társadalmi tanítás évtizedek óta képvisel.

Ha egy keresztény komolyan veszi az emberi méltóságot, akkor nem lehet számára közömbös, hogyan bánnak a szegényekkel, a betegekkel, a menekültekkel, a családokkal, a kisebbségekkel vagy éppen azokkal, akiknek alig van érdekérvényesítő képességük. Nem mondhatja egyszerűen azt, hogy ezek „politikai kérdések”, ezért a hitnek nincs hozzájuk köze.

Leó szavai éppen ezt a kényelmes kívülállást utasítják el.

Van azonban egy másik szélsőség is.

Ez úgy gondolkodik, hogy ha a kereszténységnek vannak társadalmi következményei, akkor ezekből közvetlenül levezethető egy konkrét politikai program. Innen pedig már csak egy lépés az az állítás, hogy egy „jó kereszténynek” szükségszerűen ugyanarra a pártra, jelöltre vagy politikai oldalra kell szavaznia.

Viszont a katolikus tanítás ezt sem mondja.

Sőt, a Gaudium et spes, amelyről Leó most elkezdett beszélni, meglepően világosan fogalmaz.

A dokumentum szerint különbséget kell tenni aközött, amit a keresztények állampolgárként, saját felelősségükre és keresztény lelkiismeretük alapján tesznek, illetve aközött, amit az Egyház nevében tesznek. És hozzáteszi: az Egyház „semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez”.

Ez egy rendkívül fontos mondat.

Mert azt jelenti, hogy a közéleti semlegesség és a pártpolitikai semlegesség nem ugyanaz.

Az Egyház nem lehet semleges az emberi méltóság kérdésében. Nem lehet közömbös az igazságtalansággal szemben. Nem hallgathat csak azért, mert egy társadalmi kérdésből időközben politikai vita lett.

De ettől még nem válhat egy párt vallási osztályává sem.

Nincs az sehol kőbe vésve, hogy a püspöknek vagy a papnak soha nem lehet mondanivalója közügyekről.

Éppen ellenkezőleg.

Ha sérül az emberi méltóság, ha embereket megaláznak, ha a szegényeket elfelejtik, ha háborút igazolnak, ha a hatalom öncéllá válik, az Egyház aligha mondhatja azt, hogy ő ezekhez nem szól hozzá, mert „nem politizál”.

Csakhogy ugyanilyen fontos, hogy az evangélium ne váljon választási szlogenné.

Talán ez a harmadik út

A pápa szerdai beszédéből ezért nem az következik, hogy az Egyháznak „politikusabbá” kellene válnia.

Inkább az, hogy jelen kell lennie.

A kettő nem ugyanaz.