A kirekesztésről többnyire az iskolaudvar jut eszünkbe: a társaság, amelyik nem hív oda, az osztálychat, amelyből valaki kimarad, a születésnap, ahová őt nem hívták meg. Csakhogy egy friss kutatás szerint a „nem tartozom ide” érzése ennél sokkal közelebb is megszülethet. Akár otthon, a kanapén, miközben a gyerek beszél, a szülő pedig újra a telefonjára néz.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Nem az az újdonság, hogy a szülők sokat telefonoznak.
Ezt tudjuk. Csináljuk. Néha munkából, néha megszokásból, máskor egyszerűen azért, mert megint felvillant valami a kijelzőn.
Az viszont már sokkal érdekesebb kérdés, mit él át közben a gyerek.
Egy 2026-os, a Journal of Pediatric Nursing folyóiratban megjelent kutatás 597, 11 és 15 év közötti kamaszt vizsgált. A kutatók azt nézték, hogyan függ össze az úgynevezett szülői phubbing – vagyis amikor a szülő a telefonja miatt figyelmen kívül hagyja a vele lévő gyereket – a társas kirekesztettség megélésével.
Az eredmény elég erős volt: minél több szülői phubbingról számoltak be a kamaszok, annál magasabb volt náluk a megélt társas kirekesztettség szintje. A két jelenség között erős pozitív összefüggést mértek.
Ezt persze nem szabad úgy lefordítani, hogy „ha sokat nézed a telefonodat, kiközösítik a gyerekedet az iskolában”.
A kutatás keresztmetszeti volt, vagyis összefüggést mutatott ki, nem bizonyított ok-okozati kapcsolatot. Nem tudjuk belőle azt mondani, hogy az egyik biztosan kiváltja a másikat.
De talán nem is ez benne a legérdekesebb.
Hanem az, hogy egy gyerek számára a kirekesztés érzése nem feltétlenül ott kezdődik, amikor valaki látványosan azt mondja neki: te nem jöhetsz velünk.
Néha sokkal halkabb.
Ott vagyok, de nem vagy velem
Képzeljük el a legegyszerűbb helyzetet.
A gyerek hazaér az iskolából. Elkezd mesélni valamiről, ami neki fontos. Nem feltétlenül világmegváltó dologról. Valaki mondott valamit órán. Összeveszett egy barátjával. Kapott egy jó jegyet. Vagy éppen rosszat.
A szülő hallgatja.
Aztán pittyen a telefon.
Ránéz.
– Mondjad, figyelek.
Csakhogy már nem ugyanaz történik.
Felnőttként is pontosan ismerjük ezt az érzést. Beszélünk valakihez, ő pedig közben görget. Lehet, hogy minden szavunkat hallja. Mégis azt érezzük: jelenleg valami a képernyőn fontosabb nálunk.
Miért gondolnánk, hogy egy gyerek ezt kevésbé érzi?
A kutatók ezt a jelenséget nem most kezdték vizsgálni. Egy korábbi, 1140 fiatallal végzett kutatás már kapcsolatot talált a szülői phubbing és a kortársaktól való elidegenedés között. A vizsgálatban az is megjelent, hogy a szülői elutasítottság érzése közvetítő szerepet játszhat ebben a kapcsolatban.
Ez azért fontos, mert kezd kirajzolódni egy sokkal összetettebb történet annál, hogy „túl sok a telefon”.
A kérdés a figyelem. És azon keresztül a kapcsolódás.
Talán először otthon tanuljuk meg, milyen érzés kívül maradni
A kamaszkorban különösen fontossá válik, tartozunk-e valahová. Barátokhoz, osztályhoz, közösséghez. Ebben az életkorban a társas elfogadás és az elutasítás súlya óriási.
De a kapcsolódás első mintáit nem az iskola folyosóján kapjuk.
Hanem otthon.
Éppen ezért különösen érdekes a friss kutatás kirekesztésre vonatkozó eredménye. Nem egyszerűen arról beszél, hogy a telefonozó szülő mellett a gyerek „rosszul érzi magát”. A vizsgálat kifejezetten a társas ostracizmus, vagyis a mellőzöttség, kizártság megélését mérte.
Egy másik, idén megjelent tanulmány 509 kamasz vizsgálata során a gyakoribb szülői phubbingot magasabb általános és társas szorongással is összefüggésbe hozta. Itt is fontos hangsúlyozni: ezek összefüggések, nem bizonyított oksági láncok.
Mégis nehéz nem észrevenni a közös pontot.
Mi történik egy gyerekkel, ha rendszeresen azt éli át, hogy elveszíti annak az embernek a figyelmét, aki számára a legfontosabb?
Lehet, hogy semmi látványos. Nem sír. Nem csapja be az ajtót.
Csak egy idő után esetleg kevesebbet mesél.
Közben mi a gyerek telefonját akarjuk elvenni
És itt válik az egész egy kicsit kellemetlenné.
Mert miközben aggódunk a gyerekeink képernyőideje miatt, talán túl ritkán beszélünk a sajátunkról.
Megszabjuk, mikor használhatják a mobilt. Telefonmentes vacsorát követelünk. Mérjük a napi képernyőidőt. Elmagyarázzuk, milyen káros lehet állandóan online lenni.
Aztán rezeg a saját telefonunk, és automatikusan érte nyúlunk.
A gyerek pedig néz.
Nem azért, mert ő jobb nálunk. Valószínűleg öt perc múlva ő is pontosan ugyanezt fogja csinálni. Talán éppen ez a lényeg.
A telefon használatáról ugyanis nemcsak szabályokat adunk át a gyerekeinknek. Mintát is.
Megtanítjuk nekik, hogy amikor egy ember és egy képernyő egyszerre kér figyelmet, melyiket választjuk.
Nem kell elküldeni ahhoz, hogy kívülállónak érezze magát
Nem kell ebből újabb szülői bűntudatkampányt csinálni.
Egyetlen elolvasott üzenettől nem sérül meg egy gyerek. A szülők dolgoznak, ügyeket intéznek, elfáradnak, és joguk van ahhoz is, hogy néha egyszerűen csak nézzék a telefonjukat.
De van különbség aközött, hogy néha ránézünk, és aközött, hogy folyamatosan csak félig vagyunk jelen.
Talán éppen ezért érdekesebb a kirekesztés felől nézni ezt a problémát.
Mert a kirekesztés nem mindig látványos.
Nem mindig csúfolás. Nem mindig egy bezárt ajtó. Nem mindig az történik, hogy valakinek azt mondják: menj innen.
Néha ott maradhat mellettünk a gyerek – és mégis azt érezheti, hogy nincs igazán velünk.
És talán a következő alkalommal, amikor azt mondja:
– Figyelj már rám!
nem az a legfontosabb kérdés, hogy valóban halljuk-e, amit mond.
Hanem az, hogy érzi-e, hogy figyelünk rá.
