Van valami egészen meghökkentő abban, ahogyan Magyarországon időről időre előkerül az ecset, ha feltűnik egy új politikai kedvenc. Mintha nem volna elég megválasztani, támogatni vagy éppen ünnepelni valakit, rögtön meg is kellene örökíteni az utókornak. Lehetőleg úgy, hogy a történelmi ítéletet már a festék megszáradása előtt meghozzuk. Rákosi Mátyás idején mindez államilag szervezett személyi kultusz volt. Ma egészen más világban élünk, ám a politikai rajongás néhány régi beidegződése feltűnően életképesnek bizonyult.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
A magyar politikai élet egyik legszórakoztatóbb, egyben legkínosabb sajátossága, hogy nálunk a történelmi nagyság olykor hamarabb megszületik, mint a történelmi teljesítmény. Elég egy jól sikerült beszéd, néhány hangzatos ígéret, egy ügyesen felépített politikai mítosz, és máris akadnak, akik nem egyszerűen támogatni akarják az illetőt, hanem megörökíteni. Festményen, plakáton, zászlón, pólón, bárhol, ahol az arckép nagyobb lehet a mögötte álló teljesítménynél.
Az ember ilyenkor óhatatlanul eltöpreng, vajon mikor alakult ki bennünk ez a különös igény. Miért nem elegendő, hogy egy politikus elvégezze a munkáját? Miért akarjuk mindenáron történelmi személyiséggé avatni, lehetőleg még azelőtt, hogy bizonyította volna, alkalmas a rábízott feladatra?
Persze politikusokról évszázadok óta készülnek portrék, és ezzel önmagában semmi baj nincs. A képzőművészetnek joga van megörökíteni, kifigurázni, dicsérni vagy éppen kegyetlenül leleplezni a hatalom birtokosait. A politikai szatíra ráadásul egészen más műfaj, mint a vezérimádat. DrMáriás például rendszeresen fest politikusokat, köztük Orbán Viktort és Magyar Pétert is, ám groteszk képeinek éppen az irónia adja a lényegét.
A probléma ott kezdődik, amikor a portré már nem egy ember ábrázolása, hanem a nagyságának előre kiállított bizonyítványa. Amikor nem azt kérdezzük, mit tett az országért, hanem azt, milyen szépen mutat a képmása. Amikor a politikai teljesítmény helyére észrevétlenül a politikai rajongás lép.
Rákosi elvtársnak már a festők is dolgoztak
A magyar történelemben ennek a műfajnak volt egy meglehetősen sötét fejezete. Rákosi Mátyás személyi kultusza nem elégedett meg azzal, hogy a pártfőtitkár arcképe megjelenjen az újságokban. Ott kellett lennie a közintézményekben, az ünnepségeken, a propagandaanyagokon, a mindennapi élet legkülönbözőbb helyszínein. Festményeken, fényképeken, plakátokon mosolygott a népre az ország első embere, miközben az ország jelentős része egyáltalán nem érezte magát mosolygós kedvében.
1952-ben, Rákosi hatvanadik születésnapján a személyi kultusz különösen látványos méreteket öltött. Verseket írtak hozzá, kiadványok jelentek meg róla, portrék készültek, ünnepségeket rendeztek. Csáki-Maronyák József festőművész Rákosi-portréjáért Kossuth-díjat is kapott.
Az ország vezetőjének képmása tehát nem pusztán művészeti kérdés volt, hanem a politikai rendszer egyik fontos kelléke. A hatalom nem egyszerűen azt kívánta, hogy az emberek elfogadják Rákosit, hanem azt is, hogy történelmi nagyságként tekintsenek rá. A festők pedig megfestették azt a valóságot, amelyet a propaganda látni akart.
A vásznon természetesen minden rendben volt. A vezér bölcs, a nép hálás, a jövő ragyogó. Hogy közben mi zajlott a börtönökben, a kitelepítéseken, a padlásokon vagy az ÁVH kihallgatószobáiban, az már nem tartozott a hivatalos kompozícióhoz.
A diktatúra képei mindig gondosan megválogatták, mi fér rá a vászonra.
A valóság többnyire nem fért rá.
Ma már senki sem kötelez rá. És éppen ettől érdekes.
Természetesen a mai Magyarországot történelmietlen volna a Rákosi-diktatúrával azonosítani pusztán azért, mert politikusokról festmények készülnek. Ma nincs államilag előírt vezérportré, a művész maga választhat témát, és a közönség szabadon dönthet arról, hogy egy alkotást ünnepel, kinevet vagy egyszerűen figyelmen kívül hagy.
Csakhogy a személyi kultusznak nem kizárólag állami változata létezik. A rajongás is képes olyan politikai közeget létrehozni, amelyben a vezető bírálata szinte személyes sértésnek számít, a tévedéseit megmagyarázzák, a gyengeségeit erényként mutatják be, a kijelentéseit pedig úgy idézik, mintha azok különösebb vizsgálat nélkül is örök igazságok lennének.
Ez már nem művészeti, hanem társadalmi kérdés.
Mert ha valakinek minden mondata korszakalkotó, minden gesztusa történelmi, minden vitája győzelem, minden visszakozása stratégiai húzás, akkor előbb-utóbb tényleg csak az a kérdés marad, mikor készül el róla a megfelelő méretű olajfestmény.
És persze hová akasztják.
A magyar közélet ugyanis különös tehetséggel képes a politikai választást érzelmi hűségesküvé alakítani. Mintha az állampolgárnak nem volna joga egyszerre támogatni egy politikust és számon kérni rajta a hibáit. Mintha a választásokon nem megbízást adnánk, hanem megváltót keresnénk.
Pedig a politikus nem családtag, nem szent és nem tévedhetetlen történelmi hős. Közfeladat ellátására vállalkozó ember, akinek döntései következményekkel járnak, és akit éppen ezért ellenőrizni, bírálni, szükség esetén leváltani kell tudni.
Aki ezt sértésnek veszi, az valószínűleg félreértette a demokrácia lényegét.
A magyar politikai folklór örök ecsete
A legérdekesebb mégis az, hogy ez a jelenség mennyire független a politikai oldalak önmagukról alkotott képétől. Aki tegnap még gúnyosan beszélt az ellenfél vezérkultuszáról, holnap könnyen azon kaphatja magát, hogy saját kedvence körül ugyanazokat a gesztusokat ünnepli.
A különbség természetesen mindig óriási. Legalábbis a rajongók szerint.
Az egyik politikus portréja propaganda, a másiké művészet. Az egyik körüli lelkesedés személyi kultusz, a másiké történelmi remény. Az egyik híve kritikátlan, a másiké elkötelezett. A saját oldalon minden természetes, ami az ellenfélnél már egyenesen aggasztó.
A politikai kettős mérce nem új találmány, de Magyarországon mintha különösen nagy hagyománya volna.
Pedig egy politikust nem attól kell tartani, hogy túl kevesen festik meg, hanem attól, hogy túl kevesen mernek neki ellentmondani.
A demokratikus közélet számára ugyanis nem a portré a veszélyes, hanem az a pillanat, amikor a portré mögött álló embert már nem szabad megkérdőjelezni. Amikor a politikai közösség nem gondolkodó emberekből, hanem rajongókból áll. Amikor a lojalitás fontosabbá válik az igazságnál, a vezér védelme pedig előbbre való, mint az ország érdeke.
És itt már teljesen mindegy, milyen színű a pártzászló.
Nem megváltót választunk, hanem politikust
Keresztény emberként különösen visszásnak tartom, amikor a politika vallási rajongáshoz hasonló formákat ölt. Amikor egy földi vezető körül szinte érinthetetlen tekintély épül, amikor a hívek nem kérdeznek, hanem magyaráznak, és amikor a politikai remény lassan feltétlen bizalommá változik.
A keresztény gondolkodás egyik alapvető tanítása ugyanis éppen az, hogy az ember esendő. A hatalmon lévő ember is. Sőt, ő talán még inkább rászorul arra, hogy időnként emlékeztessék erre.
Nincs olyan választási győzelem, amely erkölcsi tévedhetetlenséget adna. Nincs olyan népszerűség, amely felmentene a felelősség alól, és nincs olyan politikai cél, amelynek érdekében fel kellene függesztenünk a józan ítélőképességünket.
Ezért volna ideje Magyarországon végre leszokni arról, hogy a politikusainkat előbb emeljük piedesztálra, mint ahogy számot kérnénk rajtuk.
A választópolgárnak ugyanis nem kell hálásnak lennie azért, hogy valaki hajlandó kormányozni. A politikusnak kell hálásnak lennie azért, hogy a választók rábízták az ország ügyeit.
Ez nem apró különbség. Ez a demokrácia egyik alapja.
Az ecsetet le lehet tenni. A józan észt nem kellene.
Rákosi Mátyás portréi ma múzeumokban, történelmi gyűjteményekben emlékeztetnek bennünket arra a korszakra, amikor a hatalom azt is meg akarta mondani, kit kell szeretni, csodálni és ünnepelni. A festmények megmaradtak, a rendszer megbukott, az egykor kötelező lelkesedés pedig a történelem egyik legkínosabb fejezetévé vált.
Ebből azért lehetne tanulni.
Nem kell minden új politikai szereplőt történelmi hőssé avatni. Nem kell minden népszerű vezetőből nemzeti ikont faragni. És főként nem kell úgy viselkedni, mintha az ország jövője egyetlen ember személyes nagyságától függne.
Festményt persze bárkiről lehet készíteni. A művészet szabad, és maradjon is az. Akár dicsőít, akár gúnyol, akár egyszerűen csak megörökít egy arcot.
De ha egy politikus körül már életében elkezdődik az emlékműállítás, akkor nem árt feltenni egy egészen egyszerű kérdést: ugyan mit tett már le az asztalra, amiért ilyen sietősen kellene bevonulnia a történelembe?
Mert a történelem furcsa műfaj. Nem mindig azokra emlékezik a legnagyobb tisztelettel, akikről a legtöbb portrét festették.
A magyar választónak pedig ideje volna megértenie valamit: nem az a dolga, hogy keretet válasszon a politikus arcképéhez. Hanem az, hogy keretek között tartsa a hatalmát.






