Vannak emberek, akik egész életükben Istent keresik, és vannak olyanok, akik egyszer csak ráébrednek: Isten mindvégig ott volt, csak a világ zaja, a saját félelmeik és a megszokásaik elfedték jelenlétét. Avilai Szent Teréz élete ennek a felismerésnek a története, egy olyan asszonyé, aki nem született tökéletesnek, nem volt mentes a vívódásoktól, sőt hosszú éveken át maga is küzdött azzal, hogy teljes szívvel átadja magát annak, akit szeretett.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Teréz 1515-ben született a spanyolországi Ávilában, népes, vallásos családban. Már gyermekkorában különös vonzalmat érzett a szentek történetei és az örök élet gondolata iránt, később azonban őt is magával ragadta a világ: szerette a társaságot, az olvasást, az elegáns ruhákat, és sokáig egyszerre próbált megfelelni Istennek és saját vágyainak.
Húszéves korában belépett a karmelita rendbe, ám szerzetesi élete sem hozta el azonnal azt a belső békét, amelyet keresett. Betegségek, lelki szárazság és önmagával folytatott küzdelmek kísérték éveken át. Imádkozott, majd abbahagyta, újrakezdte, elesett, felállt, és lassan megértette, hogy az imádság nem teljesítmény, hanem kapcsolat.
Teréz számára az Istennel való találkozás nem valami különleges, kiváltságos lelki élmény volt, hanem egyre mélyebb barátság.
Úgy tartotta, hogy az ima nem más, mint bensőséges együttlét azzal, akiről tudjuk, hogy szeret bennünket.
Életének fordulópontja akkor következett be, amikor egy szenvedő Krisztust ábrázoló szobor előtt mélyen megrendült. Felismerte, hogy Isten nem távoli eszmény, hanem személyesen jelen lévő szeretet, amely nem egy hibátlan embert vár tőle, hanem őt magát.
Ettől kezdve egész életét annak szentelte, hogy egyre közelebb kerüljön hozzá.
Teréz azonban nem maradt meg a lelki élmények világában. Rendkívüli gyakorlati érzékkel látott hozzá a karmelita rend megújításához, mert úgy érezte, hogy a kolostorok kényelmesebb élete eltávolodott az eredeti egyszerűségtől. Szegénységet, csendet, fegyelmet és mélyebb imádságos életet szeretett volna, ezért 1562-ben megalapította az első sarutlan karmelita kolostort.
Reformjai hatalmas ellenállásba ütköztek.
Gyanakodtak rá, támadták, akadályozták, egy időre még utazásait is megtiltották, ő azonban nem hátrált meg. Nem azért, mert makacs volt, hanem mert biztos volt abban, hogy amit tesz, nem önmagáért teszi.
Élete során tizenhét női kolostort alapított, és Keresztes Szent Jánossal együtt a férfi karmelita közösségek megújítását is elindította.
Legismertebb művében, A belső várkastélyban az emberi lelket egy soklakásos várhoz hasonlította, amelynek legbelső szobájában maga Isten lakik. Az ember egész lelki útja tulajdonképpen hazatérés ebbe a belső középpontba, ahol már nem a világ ítéletei, nem a félelmek és nem a saját bizonytalanságaink mondják meg, kik vagyunk.
Hanem Isten.
Talán ezért olyan időszerű Avilai Szent Teréz ma is. Egy olyan korban, amely folyamatosan kifelé fordít bennünket, amelyben üzenetek, hírek, elvárások és vélemények versenyeznek a figyelmünkért, ő arra emlékeztet, hogy életünk legfontosabb találkozása sokszor éppen a csendben történik.
Nem kell mindig messzire mennünk Isten után.
Lehet, hogy közelebb van, mint gondolnánk.
Csak be kell lépnünk saját lelkünk ajtaján.
Avilai Szent Teréz 1582. október 4-én halt meg, éppen abban az időszakban, amikor a Gergely-naptár bevezetése miatt október 4-ét október 15-e követte. Ünnepnapja ezért október 15.
1970-ben VI. Pál pápa egyháztanítóvá nyilvánította; Sienai Szent Katalinnal együtt ő volt az első nő, aki ezt a címet megkapta.
Teréz egész életének talán egyik legfontosabb üzenete mégis egészen egyszerű: nem attól leszünk közel Istenhez, hogy soha nem bukunk el, hanem attól, hogy újra és újra visszatérünk hozzá.
Mert a lélek útja nem mindig egyenes.
De ha tudjuk, kihez tartunk, minden újrakezdés hazafelé vezet.
Avilai Szent Teréz, könyörögj érettünk!
