Amikor az elégedetlenségből politikai fegyver lesz

A történteknek van egy másik, legalább ennyire nyugtalanító tanulsága is. A társadalmi elégedetlenség ugyanis nemcsak valós problémák következménye lehet, hanem politikai eszközzé is válhat, különösen akkor, ha a különböző érdekcsoportok felismerik, hogy a felgyülemlett indulatokat saját céljaik szolgálatába állíthatják.

A tömeg önmagában nem jelent sem igazságot, sem erkölcsi felhatalmazást. Attól, hogy sokan követelnek valamit, az még nem feltétlenül helyes, ahogyan attól sem válik egy követelés igazságtalanná, hogy a mindenkori hatalom kényelmetlennek tartja. Egy demokratikus társadalom érettségét éppen az mutatja meg, képes-e ezt a két igazságot egyszerre elfogadni, és megakadályozni, hogy a jogos sérelmeket politikai haszonszerzésre vagy erőszakos cselekmények igazolására használják.

A franciaországi zavargások kapcsán ezért nemcsak az a kérdés, hogy a rendőrség miként tudja megvédeni a köztereket és az állampolgárokat, hanem az is, hogy a politikai vezetés képes lesz-e visszaszerezni azok bizalmát, akik már nem hisznek az ígéreteinek. A kettő nem helyettesíti egymást, mert a közrend fenntartása az állam kötelessége, a társadalmi bizalom helyreállítása viszont ennél sokkal nagyobb feladat.

Nem lehet azonban elhallgatni azt sem, hogy az erőszakos tiltakozások legtöbbször éppen azoknak az embereknek okoznak újabb károkat, akiknek a nevében a demonstrálók egy része fellép. A felgyújtott üzletben dolgozó alkalmazott, a megrongált autó tulajdonosa, a lezárt utcában élő család vagy a szolgálat közben megsérült rendőr nem politikai jelkép, hanem hús-vér ember, akinek ugyanúgy joga van a biztonsághoz, mint bárki másnak a véleménynyilvánításhoz.

Éppen ezért veszélyes, amikor a politikai közbeszédben lassan természetessé válik, hogy az ellenfél már nem vitapartner, hanem ellenség, akivel szemben szinte bármilyen eszköz megengedhető. Innen ugyanis egyenes út vezethet oda, hogy a társadalom különböző csoportjai már nem közös megoldásokat keresnek, hanem egymás legyőzésében látják a saját boldogulásuk feltételét.

És ez már nem egyszerű politikai válság, hanem egy közösség belső összetartozásának megrendülése.

Magyarország nem engedheti meg magának ugyanezt

Nekünk, magyaroknak különösen érdemes figyelnünk arra, ami most Európa utcáin történik, mert történelmünk során túl sokszor tapasztaltuk meg, milyen súlyos következményei lehetnek annak, amikor a politikai konfliktusok mögül eltűnik a közös nemzeti érdek felismerése.

Néhány nap múlva az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójára emlékezünk. Arra a történelmi pillanatra, amikor magyarok százezrei mondták ki, hogy nem akarnak tovább diktatúrában, idegen megszállás alatt élni, és készek kiállni nemzetük szabadságáért. A forradalom természetesen nem állítható párhuzamba a mai európai kormányellenes demonstrációkkal, hiszen 1956-ban egy elnyomó rendszerrel szembeni nemzeti szabadságharcról volt szó, amelynek történelmi és erkölcsi jelentőségét nem lehet a jelenlegi politikai konfliktusokhoz mérni.

Van azonban valami, amiről hetven év elteltével is érdemes beszélnünk: a nemzethez tartozás felelősségéről.

Arról, hogy a haza nem azonos az éppen hivatalban lévő kormánnyal, és nem válik kevésbé a miénkké attól, ha nem értünk egyet azokkal, akik vezetik. Ahogyan attól sem lesz valaki kevésbé magyar, hogy más politikai meggyőződést vall, másként gondolkodik Európa jövőjéről, vagy más megoldást tart helyesnek az ország problémáira.

Egy kormányt le lehet váltani, egy politikai korszakot le lehet zárni, hibás döntéseket ki lehet javítani, de a társadalmi bizalom, a közösségek közötti tisztelet és a nemzeti összetartozás sérüléseit olykor generációk munkája sem képes maradéktalanul begyógyítani.

Éppen ezért a politikai versengésnek is vannak határai, amelyeket nem azért kell tiszteletben tartani, mert valamelyik párt ezt követeli, hanem mert létezik valami, ami minden politikai érdeknél fontosabb: maga az ország.

Magyarországnak nem az az érdeke, hogy a társadalmi elégedetlenség előbb-utóbb az utcákon robbanjon ki, de az sem, hogy a valós problémákról ne lehessen nyíltan beszélni. A békét nem lehet a viták elhallgattatásával megteremteni, ahogyan a szabadságot sem lehet rombolással megvédeni. A politikai hatalomnak kötelessége meghallani az emberek aggodalmait, az ellenzéknek felelőssége van abban, hogy ne fordítsa egymás ellen a társadalom különböző csoportjait, az állampolgároknak pedig abban, hogy ne engedjék a jogos elégedetlenséget gyűlöletté alakítani.

Mert az ország nem valamelyik politikai oldal kizárólagos tulajdona, és a jövőjét sem lehet egyetlen választási ciklusban felélni.

A legnagyobb veszély nem az utcán kezdődik

Európa vezetői most rendkívüli intézkedésekről, rendőri fellépésről, politikai felelősségről és a további zavargások megakadályozásáról beszélnek. Ezeknek a kérdéseknek természetesen helyük van a közéleti vitában, hiszen az állam elsőrendű feladata megvédeni polgárait és fenntartani a törvényes rendet.

Csakhogy miközben a kamerák a lángoló utcákat mutatják, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a társadalmi válságok nem akkor kezdődnek, amikor az első követ elhajítják. Sokkal korábban, azokban az otthonokban, ahol a szülők már nem mernek hosszú távra tervezni, azokban a munkahelyi beszélgetésekben, ahol az emberek egyre reménytelenebbnek látják a helyzetüket, és azokban a fiatalokban, akik lassan meggyőzik magukat arról, hogy a szorgalomnak, a tisztességnek és a kitartásnak nincs többé értéke.

Ezeket a folyamatokat nem lehet vízágyúval megállítani, és nem lehet politikai szlogenekkel sem visszafordítani. Ehhez hiteles vezetésre, kiszámítható döntésekre, működő közösségekre és arra az alapvető felismerésre volna szükség, hogy egy ország nem kizárólag gazdasági mutatókból, intézményekből és törvényekből áll, hanem emberekből, akiknek szükségük van a biztonságra, a méltóságra és arra, hogy tartozzanak valahová.

A franciaországi és albániai események nem jelentik azt, hogy egész Európa az összeomlás szélén állna, ahogyan azt sem bizonyítják, hogy valamennyi társadalmi konfliktus ugyanabból az okból fakad. Figyelmeztetésnek azonban nagyon is komolyan kell vennünk őket, mert megmutatják, milyen gyorsan válhatnak a felhalmozódott sérelmek súlyos közbiztonsági és politikai válságokká.

Mi pedig, akik néhány nap múlva a magyar szabadság egyik legfontosabb történelmi évfordulójára emlékezünk, különösen jól tesszük, ha nemcsak a múlt hőseinek bátorságáról beszélünk, hanem a jelen felelősségéről is.

Mert a hazaszeretet nem abban mutatkozik meg, hogy ki tud hangosabban kiabálni a másikra, hanem abban, hogy képesek vagyunk-e megőrizni azt, ami közös bennünk, akkor is, amikor szinte minden másban különbözünk.

Egy ország akkor kerül igazán veszélybe, amikor az emberek már nem a vezetőiktől várják a megoldást, hanem egymástól kezdik félteni a jövőjüket.

És ha van tanulsága annak, amit most Európa utcáin látunk, akkor az éppen ez: a társadalmi béke nem a politikai gyengeség jele, hanem olyan nemzeti érték, amelyet sokkal könnyebb elveszíteni, mint visszaszerezni.

Magyarország nem csatatér. Hanem a hazánk.