Magyar Péter abból a politikai világból érkezett, ahol hosszú idő alatt magától értetődővé vált, hogy a vezető dönt, a tábor pedig követi; a Tisza mögött azonban olyan választói közeg áll, amely kérdez, vitatkozik és vissza is szól. Most derül ki, mit kezd ezzel a miniszterelnök.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
„Nem mindig a legnépszerűbb döntés a legjobb döntés” – írta Magyar Péter vasárnap, miután Unger Anna megválasztása miatt már nemcsak politikai ellenfelek, hanem a Tisza saját támogatói közül is egyre többen kezdtek kérdezgetni. Igaza van: országot nem Facebook-kommentekből, dühös emojikból és pillanatnyi közvélemény-hullámokból kell kormányozni, ahogy egy miniszterelnöknek sem az a dolga, hogy minden reggel megnézze, merre fúj a szél, majd arra fordítsa a kormányrudat.
Csakhogy az Unger-ügyben nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy Magyar Péter mit kezd azzal a helyzettel, amikor már nem az ellenfelei, hanem a sajátjai kérdezik meg tőle: biztos, hogy jól döntöttél?
Ez ugyanis egészen más próba, mint kampányban szembemenni Orbán Viktorral.
Magyar Péter abból az állami és politikai világból érkezett, amelyet Orbán Viktor több mint másfél évtized alatt úgy épített fel, hogy közben szinte természetessé vált az erős központ, a fegyelmezett politikai tábor és az a működésmód, amelyben a fontos döntések fentről érkeznek, a nyilvános vita pedig legfeljebb a részletekről szólhat, magát a vezetői akaratot ritkán teszi kérdésessé. Magyar éveken keresztül ennek a rendszernek volt szereplője, majd éppen ezzel szakítva építette fel saját politikai mozgalmát.
Csakhogy rendszert váltani valamivel egyszerűbb, mint reflexeket.
Az Orbán-rendszer egyik legfontosabb politikai teljesítménye nem pusztán a kétharmadok sorozata volt, hanem az, hogy idővel szinte összenőtt egymással a vezető, a párt és a politikai közösség; Orbán Viktor döntése lehetett vitatható, népszerűtlen vagy elsőre érthetetlen, a saját táborban azonban ritkán vált abból valódi kérdés, hogy maga a vezető tévedett-e. A rendszer logikája egyszerű volt: lehet, hogy te most nem látod az egészet, de ő igen.
Ehhez képest a Tisza egészen más anyagból készült.
Nem harminc év alatt összecsiszolt törzstábor, nem egyetlen politikai nyelven beszélő közösség, hanem volt fideszesek, baloldaliak, liberálisok, konzervatívok, politikából kiábrándultak és újra mozgósított szavazók laza koalíciója, amelyet mindenekelőtt egyetlen közös cél tartott össze: legyen vége az Orbán-rendszernek.
Ez a sokféleség volt a Tisza ereje.
Most pedig könnyen lehet, hogy ugyanebből lesz a legnagyobb próbatétele.
Amíg ugyanis az volt a kérdés, hogy Orbán marad vagy megy, minden mást félre lehetett tolni, most viszont Magyar Péter kormányoz, valódi döntéseket hoz, ezeknek következményük van, és sorra előkerülnek azok a kérdések, amelyekre az „Orbán vagy mi” már nem válasz.
Unger Anna ügye pontosan ilyen.
Márki-Zay Péter, aki maga is a Tiszát támogatta, most azt mondja, Magyar Péter még soha nem ment ennyire szembe saját választóinak akaratával, és szerinte „épp most szalad ki a Tisza a kormány alól”. Lehet, hogy túlbecsüli az elégedetlenséget, lehet, hogy néhány hangos Facebook-csoportot lát politikai földindulásnak, és az is lehet, hogy néhány hónap múlva Unger Anna első eredményeivel együtt az egész vita egyszerűen elpárolog.
De ehhez Márki-Zaynak nem kell igazat adni ahhoz, hogy észrevegyük: a Tisza saját táborában most először igazán láthatóvá vált, hogy a vezető döntése megkérdőjelezhető.
És ez elvileg nem probléma.
Ez volna a demokrácia.
A valódi kérdés az, hogy Magyar Péter is így gondolja-e akkor, amikor nem általában beszélünk demokratikus vitáról, hanem éppen az ő döntését vitatják.
Mert a két politikai kultúra itt kezd elválni egymástól: az egyikben a vezető döntése után felsorakozik a tábor, a kétkedő pedig idővel előbb kellemetlenné, aztán gyanússá, végül ellenséggé válik; a másikban lehet úgy támogatni egy kormányt, hogy közben azt mondjuk neki, ebben nincs igazad, lehet úgy vitatni a miniszterelnök döntését, hogy attól még senki nem akarja megbuktatni, és lehet úgy kormányozni, hogy a kritika nem hűtlenség, hanem visszajelzés.
Ez utóbbi azonban sokkal nehezebb műfaj.
Az erős vezető számára ugyanis mindig csábító a gondolat, hogy a választási győzelem nemcsak felhatalmazás, hanem igazolás is, és ha egyszer az emberek őt választották, akkor bízzanak benne akkor is, amikor már nem értenek vele egyet. Magyar Péter vasárnapi érvelésében már felbukkan ennek a logikának egy enyhébb változata: nem lehet minden vezetői kinevezést közönségszavazásra bocsátani, a kormánynak felelőssége van, és olykor a népszerűtlen döntés a helyes.
Ez önmagában teljesen védhető.
Csak egy hajszál választja el attól a mondattól, amelyet Magyarország már túlságosan jól ismer:
bízzatok bennünk, mi tudjuk.
És itt kezdődik Magyar Péter valódi dilemmája.
Mert természetesen a másik véglet sem kormányzás, ha minden kommentvihar után visszavonnak egy döntést, minden hangos csoportnak engednek, minden friss mérés után újraszámolják az irányt, és reggeltől estig azt figyelik, merre árad éppen a Tisza. Abból nem demokratikus vezetés lesz, hanem állandó bizonytalanság, amelyben a kormány nem irányt mutat, csak követi a hullámot.
Az egyik véglet tehát a megkérdőjelezhetetlen vezető, a másik az, aki állandóan azt lesi, mit szeretnének tőle hallani.
Egyik sem különösebben vonzó.
Van azonban egy harmadik út, csak ez sokkal kevésbé kényelmes: olyan politikai közösséget építeni, amelyben a vezető dönt, vállalja a döntés következményeit, meg is indokolja, közben azonban nem tekinti árulásnak, ha a saját választója, képviselője vagy szövetségese azt mondja neki, hogy téved.
Nem visszavonni minden vitatott döntést.
Nem követni minden hullámot.
Hanem elviselni a vitát.
Magyar Péter számára talán ez lesz a valódi rendszerváltás próbája, mert Orbán Viktort leváltani választási kérdés volt, az orbáni politikai működésmódot meghaladni viszont már jóval nehezebb, hiszen ahhoz nem elég lecserélni azt, aki a miniszterelnöki székben ül.
Az is számít, mit kezd azzal, amikor valaki odaáll a szék elé, és azt mondja:
Miniszterelnök úr, szerintem ebben téved.
Ha erre az a válasz, hogy lehet vitatkozni, lehet nemet mondani, és attól még ugyanabban a politikai közösségben maradunk, akkor valóban történt valami több annál, hogy új név került az ajtóra.
Ha viszont idővel minden kritikus zavaróvá, minden ellenvélemény bomlasztássá, minden visszakérdezés pedig a vezető elleni támadássá válik, akkor legfeljebb a szereplőket cseréltük ki.
A módszert nem.
És talán nem az a legfontosabb kérdés, igaza van-e Márki-Zay Péternek, amikor azt mondja, éppen most szalad ki a Tisza Magyar Péter kormánya alól.
Hanem az, hogy Magyar Péter mit tesz, amikor először érzi meg igazán: a Tisza nem az övé.
Nem Márki-Zayé sem.
Hanem azoké is, akik időnként egészen más irányba szeretnének folyni.
