A táncház eredetileg tényleg egy ház volt

A név nem véletlen. A falusi közösségek életében a közös tánc hosszú időn keresztül a szórakozás egyik legfontosabb formája volt. Táncoltak lakodalomban, farsangkor, ünnepeken, de a mezőgazdasági munkák egyes alkalmaihoz is kapcsolódtak közösségi események.

A fiatalok egy-egy időszakra zenészeket fogadtak, majd kerestek egy megfelelő házat, ahol összegyűlhettek. A táncház így egyszerre jelentette a helyet és magát az eseményt.

A modern táncházmozgalom azonban ennél többet tett: ezt a közvetlen, közösségi tanulási formát emelte át a városi életbe.

Nem koreográfiát kellett először megtanulni ahhoz, hogy valaki részese lehessen. Aki kevésbé tudta a lépéseket, figyelte azt, aki már jobban táncolt.

Nem előadást nézünk – mi magunk leszünk a résztvevők

Talán ez az egyik legfontosabb különbség egy néptáncelőadás és egy táncház között. Az egyikben ott van a színpad és a közönség. A másikban jó esetben néhány perc után már elmosódik a határ.

A táncház módszerében a résztvevők tapasztaltabb táncosoktól vagy a hagyomány ismerőitől megfigyeléssel és utánzással sajátítják el a mozdulatokat, miközben élő zene szól. Ehhez énektanulás, kézművesség és néprajzi ismeretek is társulhatnak.

És ami talán még fontosabb: nincs belépési küszöb. Nem kell gyerekkor óta néptáncolni, fellépőruhát viselni vagy előre ismerni minden lépést. Aki kedvet kap hozzá, egyszerűen beállhat táncolni, és közben tanulhatja meg a mozdulatokat.

A magyar módszerre az UNESCO is felfigyelt

Ami Magyarországon természetes kulturális jelenségnek tűnhet, nemzetközi szinten is különlegesnek számít.

Az UNESCO 2011-ben felvette a „Táncház módszer mint a szellemi kulturális örökség átörökítésének magyar modellje” programot a jó megőrzési gyakorlatok nemzetközi regiszterébe.

Az elismerésnek éppen az az egyik lényeges eleme, hogy a táncház nem pusztán bemutatja a hagyományt, hanem átadhatóvá teszi.

A népzene és a néptánc így nem kizárólag archív felvételeken vagy ünnepi műsorokon él tovább. Új emberek tanulják meg, akik aztán továbbadhatják másoknak.

Ez óriási különbség. Egy régi táncot ugyanis lehet dokumentálni. Le lehet írni a lépéseit, meg lehet őrizni a zenéjét, és fel lehet venni videóra. De igazán akkor marad élő, ha valaki még táncolja is.

Miért működik ez még a XXI. században?

Talán éppen azért, mert nem akar XXI. századinak látszani.

Nincs szükség képernyőre ahhoz, hogy működjön. Nincs algoritmus, amely eldönti, mit látunk. Az embernek oda kell mennie, találkoznia kell másokkal, figyelnie kell a zenére, és előbb-utóbb valakinek meg kell fognia a kezét.

A táncház ugyanakkor nem múzeum. A hagyományos táncok és dallamok mai közegben, mai emberek között élnek tovább. Egy budapesti táncházban ugyanazt a lépést tanulhatja egy egyetemista, egy családos szülő és valaki, aki évtizedek óta jár táncolni.

Az UNESCO leírása is kiemeli, hogy életkortól és előzetes tudástól függetlenül bárki aktív résztvevővé válhat. A módszer célja ráadásul nemcsak az örökség továbbadása, hanem egy közösségépítő és szórakoztató szabadidős forma megteremtése is.

Szeptemberben újra megtelik a táncparkett

A Táncház Egyesület szeptember 12-én a budapesti Fonó Budai Zeneházban rendezi meg a Táncházak Éjszakáját, a 37. Országos Szezonnyitó Táncházat.

Lesz tánctanítás, gyerek- és kamasztáncház, kézműves foglalkozás, a felnőttek pedig hajnalig táncolhatnak. A szervezők külön hangsúlyozzák, hogy teljesen kezdőként is be lehet állni.

És talán éppen ebben rejlik az egész táncházmozgalom ereje. Nem azt mondja, hogy nézd meg, hogyan táncoltak régen.

Hanem azt: gyere, és próbáld meg te is.