A Városliget játszóterén egymás mellett hallani a magyart és számos idegen nyelvet. A gyerekek közben játszanak: pillanatok alatt megtalálják egymást akkor is, ha egyetlen közös szavuk sincs. Nekik természetes, hogy a világ sokféle. Talán éppen ezt érdemes ellesnünk tőlük: kíváncsian fordulni a másik felé, és előbb azt keresni, ami összeköt bennünket.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
A játékhoz nem kell tolmács
Elég néhány percet eltölteni a Városliget játszóterén, hogy feltűnjön, mennyi különböző nyelv vesz körül bennünket. Magyar családok mellett Budapesten élő vagy éppen turistaként ide érkező külföldiek gyerekei futnak, másznak, hintáznak.
A szülők különböző nyelveken szólnak utánuk, a gyerekeket azonban mindez láthatóan kevéssé foglalkoztatja. Valaki odagurít egy labdát, a másik visszarúgja. Egy gyerek mutat valamit a mászókán, a többiek követik. A homokozóban elég odanyújtani egy lapátot, és már kezdődhet is a közös építkezés.
Nem feltétlenül tudják egymás nevét. Azt pedig még kevésbé, melyik országban születtek. De tudják, hogyan kell együtt játszani.
A gyerekek először azt keresik, ami közös
Felnőttként hajlamosak vagyunk rengeteg információt összegyűjteni egymásról. Honnan jött? Milyen nyelven beszél? Milyen szokásai vannak? Vajon megérti, amit mondok?
A gyerekek ennél egyszerűbben közelítenek egymáshoz. Nem kell előbb mindent tudniuk a másikról ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsenek vele. Elég lehet egy mosoly, egy mozdulat, egy játék vagy egyszerűen az, hogy ugyanarra szeretnének felmászni.
A közös nyelv hiánya sem feltétlenül akadály. Mutatnak, nevetnek, utánozzák egymást, és néhány perc alatt kialakítják a saját kommunikációjukat.
Talán ez az egyik legszebb dolog, amit tanulhatunk tőlük: nem kell egyformának lennünk ahhoz, hogy megtaláljuk egymást.
Nekik természetes, hogy sokfélék vagyunk
A gyerekek is látják és hallják a különbségeket. Észreveszik az idegen nyelvet, kíváncsiak lehetnek egy ismeretlen szóra, egy másik szokásra vagy arra, honnan érkezett a játszótársuk.
De a különbözőség számukra sokszor egyszerűen a világ természetes része. Más nyelv, más ország, más történet – és közben ugyanaz az öröm, amikor sikerül felmászni a mászóka tetejére. Ugyanaz a nevetés a csúszda alján. Ugyanaz a bosszúság, amikor valaki nem akarja átadni a hintát.
A Városliget játszóterén a világ sokfélesége egészen hétköznapi formában jelenik meg. Nem nagy szavakban és elvekben, hanem abban, hogy egymás mellett játszanak a gyerekek.
Összevesznek, aztán mennek tovább
Persze a játszótér sem mindig a tökéletes béke szigete. Van vita a labdán, a hintán vagy azon, ki következik a csúszdán. Van sértődés, sírás és néha hangos tiltakozás is. De a gyerekeknek van egy különös képességük: sokszor meglepően gyorsan tovább tudnak lépni.
Aki néhány perccel korábban még elvette a lapátot, hamarosan már együtt építi a homokvárat a másikkal. Egy vita nem feltétlenül határozza meg azt, ami utána következik.
Ebből is lenne mit tanulnunk. Nem minden nézeteltérést kell magunkkal vinnünk. Nem minden sérelemből kell falat építenünk.
Mit tanulhatunk a gyerekektől?
Talán mindenekelőtt kíváncsiságot. Azt, hogy merjünk odafordulni ahhoz is, akit még nem ismerünk. Hogy ne az legyen az első kérdésünk, miben különbözünk, hanem az, mi lehet bennünk közös.
Azt is, hogy a kommunikáció nem mindig a tökéletesen megválasztott szavaknál kezdődik. Egy mosoly, egy gesztus vagy egy kis figyelem néha többet mond. És talán azt, hogy jó dolog egy olyan világban élni, ahol különböző nyelveket hallhatunk, különböző történetekkel találkozhatunk, és közben felfedezhetjük, mennyi minden köt össze bennünket.
A játszótéren nincs rendkívüli történet. Magyar és külföldi gyerekek játszanak együtt, ahogyan gyerekek teszik a világ számtalan pontján. Mégis érdemes néha megállni és figyelni őket.
Mert miközben mi, felnőttek gyakran először a különbségeket vesszük észre, a gyerekek sokszor előbb találják meg azt, ami közös.
