Nem az a baj, hogy lázadnak, hanem már nem hisznek nekünk

Nézhetjük az égő barikádokat, a rendőrsorfalakat, a könnygázt, a betört kirakatokat, és mondhatjuk teljes joggal, hogy az erőszak nem vélemény, a gyújtogatás nem társadalmi párbeszéd, egy minisztérium felgyújtása pedig nem lesz attól elfogadhatóbb, hogy húszévesek csinálják. Ebben nincs alku. Az erőszak semmire sem megoldás, és különösen veszélyes romantikus forradalmi díszletet rajzolni köré csak azért, mert az elkövetők fiatalok.

Csakhogy ha itt befejezzük a gondolkodást, akkor pontosan azt nem értjük meg, ami most Európa utcáin történik.

Mert a nagyobb kérdés nem az, hogy miért dob valaki követ egy rendőrsorfal felé. A nagyobb kérdés az, hogyan jut el odáig egy tizenhét, húsz vagy huszonhárom éves fiatal, hogy már nem érzi magáénak azt a társadalmat, amelyben felnőtt, nem bízik az intézményeiben, nem hiszi el a felnőttek ígéreteit, és egyáltalán nem biztos abban, hogy ha becsületesen végigcsinál mindent, amit kérünk tőle, akkor a végén olyan élete lesz, amelyért érdemes volt engedelmesen végigjárnia az utat.

Talán ez az a kérdés, amelyet nekünk kellene feltennünk magunknak.

Nem nekik.

Nekünk.

Mert könnyű volt éveken keresztül kinevetni ezt a generációt. Azt mondtuk rájuk, hogy képernyőfüggők, sérülékenyek, elkényeztetettek, nincs bennük kitartás, nem bírják a kritikát, hamar kiégnek, mindent traumatizálónak neveznek, és lehetőleg úgy szeretnének sok pénzt keresni, hogy közben négy napot dolgoznak otthonról egy babzsákfotelben.

És persze van ebben igazság is. Ahogyan minden nemzedéknek megvannak a maga nevetséges túlzásai, úgy nekik is.

Csakhogy miközben mi a telefonjukat néztük, talán nem vettük észre, hogy ők közben minket néztek.

Azt látták, hogy a felnőttek világa évtizedeken át beszélt biztonságról, miközben egymást érték a válságok. Azt mondtuk nekik, tanuljanak, szerezzenek diplomát, dolgozzanak, takarékoskodjanak, aztán majd lesz lakásuk, családjuk és kiszámítható életük, miközben Európa nagyvárosaiban egyre több fiatal számára már az önálló albérlet is távoli luxussá vált. Azt tanítottuk, hogy a teljesítmény számít, miközben naponta látták, hogy kapcsolatok, algoritmusok, szerencse és társadalmi háttér milyen brutális különbségeket képes teremteni emberek indulási esélyei között.

Azt mondtuk nekik, hogy legyenek önmaguk, közben pedig létrehoztunk egy digitális világot, amely huszonnégy órában megmutatja nekik, milyen testüknek, arcuknak, életüknek, lakásuknak, nyaralásuknak és karrierjüknek kellene lennie.

Azt mondtuk, vigyázzanak a mentális egészségükre, majd olyan tempójú, összehasonlításra, fogyasztásra és állandó teljesítményre épülő világot raktunk köréjük, amelyben még pihenés közben is azt érzik, hogy lemaradnak valamiről.

Aztán csodálkozunk, hogy dühösek.

Pedig talán nem az a furcsa, hogy dühösek.

Az volna furcsa, ha mindezt szó nélkül elfogadnák.

Van azonban valami, ami ennél is súlyosabb. Ez a nemzedék nem egyszerűen kevesebb pénzt vagy jobb oktatást akar. Valójában értelmet keres, miközben mi hosszú évtizedeken keresztül módszeresen leépítettük körülötte mindazokat a kapaszkodókat, amelyek korábban értelmet adtak az ember életének.

A családot egyéni életformává relativizáltuk. A közösséget lecseréltük követőkre. A hitet sok helyen magánüggyé száműztük. A hazát kínos, régimódi fogalommá próbáltuk szelídíteni. A kötelességről keveset beszéltünk, az önmegvalósításról annál többet. Azt tanítottuk, hogy mindenkinek joga van boldognak lenni, csak éppen arról feledkeztünk meg beszélni, hogy a boldogság ritkán érkezik jogként, sokkal inkább kapcsolatból, szolgálatból, áldozatból, hűségből és abból, hogy az ember tudja, kihez és mihez tartozik.

Aztán amikor egy húszéves azt mondja, nem látja, mi értelme az egésznek, döbbenten kérdezzük, hogyan lett ennyire elveszett.

Talán azért, mert mi szedtük le az útjelző táblákat.

Nem egyetlen kormány. Nem egyetlen politikai oldal. Nem Brüsszel egyedül, nem valamelyik nemzeti kabinet, nem a baloldal és nem a jobboldal.

Mi, felnőttek.

Egy egész korszak.

Az a korszak, amely elhitette magával, hogy technológiai fejlődéssel, fogyasztással, korlátlan választási lehetőséggel és egyre kényelmesebb élettel majd kiváltható mindaz, amit évszázadokon keresztül családnak, közösségnek, hitnek, hazának, felelősségnek és kötődésnek neveztünk.

Nem vált be.

És most érkezik a számla.

Franciaország és Albánia természetesen nem ugyanaz, ahogyan egy párizsi középiskolás problémái sem azonosak egy tiranai egyetemista problémáival. Hiba lenne valamiféle titokzatos, központilag irányított európai ifjúsági lázadást látni ott, ahol nagyon különböző helyi konfliktusok vannak. De ugyanilyen hiba lenne nem észrevenni, hogy egymástól függetlenül egyre több fiatal tesz fel nagyon hasonló kérdéseket.

Lesz-e saját otthonom?

Lesz-e családom?

Lesz-e munkám, amelyből meg tudok élni?

Biztonságban lesz-e az országom?

Lesz-e még közösség, amelyhez tartozhatok?

Érdemes-e becsületesnek lenni?

Van-e bármi, ami nagyobb nálam, és amiért érdemes áldozatot hoznom?

Ezek nem forradalmi kérdések.

Ezek az ember legalapvetőbb kérdései.

És ha egy társadalom ezekre nem tud válaszolni, akkor teljesen mindegy, hány okosalkalmazást készít, hány elektromos autót gyárt, hány mesterségesintelligencia-modellt fejleszt, vagy hány milliárd eurót költ különböző stratégiákra: valami lényegeset elveszített.

Ezért nem az volna most a dolgunk, hogy féljünk a fiataloktól.

És végképp nem az, hogy hízelegjünk nekik.

Hanem az, hogy végre komolyan vegyük őket.

Elmondjuk nekik, hogy az erőszaknak nincs helye a közéletben, de közben meghallgatjuk azt is, miért érzik úgy, hogy nincs más eszközük. Elvárjuk tőlük a felelősséget, de végre mi is vállaljuk a magunkét. Megtanítjuk őket arra, hogy egy társadalom nem kívánságautomata, miközben olyan társadalmat építünk, amelyben a munka, a családalapítás és a tisztességes élet valóban kínál valamilyen belátható jövőt.

És talán újra ki kellene mondanunk néhány olyan szót is, amelyektől Európa egy időben mintha zavarba jött volna.

Hűség.

Kötelesség.

Hit.

Család.

Haza.

Nem azért, mert vissza akarunk fordítani valamiféle képzeletbeli órát, hanem azért, mert ember még nem született, aki pusztán fogyasztóként, adófizetőként és közösségimédia-profilként képes lett volna boldog életet élni.

A történelemben minden nemzedék egyszer megkérdezi az előtte járótól, hogy mit hagy rá.

A mi gyerekeink most teszik fel ezt a kérdést.

És mielőtt felháborodnánk a hangnemen, talán érdemes volna végre válaszolnunk.

Mert nem az a legijesztőbb, hogy egyre több európai fiatal lázad.

Hanem az, hogy lassan már semmi okuk nincs elhinni nekünk, amikor azt mondjuk: bízz bennünk, tudjuk, merre vezet az út.