A templomok csendje évszázadok óta ugyanazt a célt szolgálja: kizárni a külvilág zaját, és helyet adni valami olyannak, ami túlmutat a mindennapokon. Amikor az ember belép egy szentélybe, és felnéz egy ikonra, nem csupán festéket és fát lát. A hagyomány szerint az ikonfestés maga is imádság: böjttel, csenddel, emberi lélekkel és jelenléttel teli folyamat.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Most azonban valami olyasmi történt egy belarusz kisváros, Novolukoml katolikus templomában, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Tadeusz Kondrusiewicz nyugalmazott érsek megáldott egy olyan vallási képet, amelyet nem emberi kéz festett, és nem is egy művész skiccelt fel. Egy mesterséges intelligencia generálta, pixelekről pixelekre, néhány másodperc alatt.
A dolognak van egyfajta sajátos, szinte fanyar logikája. A képen ugyanis Carlo Acutis látható – az a fiatalon elhunyt olasz fiú, akit nemrég avatott szentté a Vatikán, és akit a köznyelv csak „Isten influenszereként” vagy „cyber apostolként” emleget. Carlo maga is a számítógép előtt ült, programozott, és az internetet használta arra, hogy megszólítsa a kortársait. Ha van valaki, akinek a történetéhez passzol a digitális technológia, az egyértelműen ő.
De a kérdés ettől még ott feszül a falak között: áldást kaphat-e egy algoritmus terméke?
A hívők és a kommentelők összecsaptak, és a vitát nagyon is meg lehet érteni. Az egyik oldal azt mondja: hát nem mindegy, milyen eszközzel jelenítjük meg a szentet, ha a szándék tiszta? Pláne egy olyan fiatal esetében, aki maga is a bájtok és pixelek világában élt.
A másik oldal viszont valami sokkal mélyebbre tapint rá. Arra, hogy a gépi kódból hiányzik a lényeg: az ember. Egy algoritmus nem imádkozik alkotás közben. Nem gyötrődik, nem érez alázatot, nem teszi bele a saját hitét a ecsetvonásokba – egyszerűen csak mintákat ismer fel, és valószínűségeket számol ki. Egy MI-kép mögött nincs ott a művész lelke, csak egy szerverpark zúgása valahol a távolban.
Nem ez az első eset, hogy a technológia kopogtat az egyház ajtaján, de ez a belarusz ikon jól mutatja, hol tartunk most. Lassan minden életterületünkre beszivárognak a gépi algoritmusok, és most megérkeztek oda is, ahol eddig a leginkább a jelenlét, az emberi érintés és a személyesség számított.
Lehet a lépést modern nyitottságnak nevezni, vagy akár stílszerű gesztusnak is egy digitális szent előtt. De nehéz szabadulni tőle a gondolattól: ha már az imádság tárgyát is gépekkel gyártatjuk le magunknak, akkor pontosan mit is keresünk abban a csendes templomi kápolnában?
