Száz nap kevés ahhoz, hogy egy ország egészségügyét, oktatását vagy közlekedését rendbe tegyék, arra viszont bőven elég, hogy kiderüljön, mire fordítja egy új hatalom a politikai energiáját. A mérleg azért nyugtalanító, mert miközben a mindennapi működés nagy rendszereiben egyelőre kevés az érzékelhető változás, az intézményi és közjogi tér átírása feltűnő lendülettel haladt.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Azt hittem, a századik nap környékén majd hosszú mérleget kell írni. Ígéreteket kell összevetni eredményekkel, végignézni, mi történt az egészségüggyel, az oktatással, a közlekedéssel, a gazdasággal, az állam működésével, és különválasztani azt, amihez valóban idő kell attól, amit az első hetekben is meg lehetett volna tenni.
Minél tovább néztem azonban az elmúlt száz napot, annál inkább az lett az érzésem, hogy a lényeg sokkal rövidebben összefoglalható: érdemi kormányzati fordulat egyelőre alig látszik, az állam intézményi rendszerének átírása viszont annál látványosabban zajlik.
Ez nem ugyanaz, mint azt állítani, hogy semmi sem történt. Történt, és ezt érdemes tisztességesen kimondani. Születtek döntések az állami kiadásokról, politikai juttatásokról, az uniós forrásokról, létrejöttek új intézmények, megkezdődött a közmédia átalakítása, és a kormány maga is hosszú listán sorolja az első száz nap eredményeit.
A kérdés nem az, hogy volt-e aktivitás, hanem az, hogy hová került a politikai súlypont.
Mert miközben az egészségügy, az oktatás, a vasút, az állami szolgáltatások és a gazdaság tartós rendbetétele továbbra is nagyrészt előttünk áll, a közjogi rendszerhez már az első hetekben olyan határozottsággal nyúlt hozzá az új többség, amelyből nehéz nem következtetést levonni.
Nem Sulyok Tamás a kérdés
A köztársasági elnök megbízatásának megszüntetése ebből a szempontból különösen beszédes ügy volt. Lehetett bírálni Sulyok Tamás működését, lehetett azt mondani, hogy az előző politikai rendszerhez kötődött, és azt is lehetett gondolni, hogy egy új parlamenti többség más államfőt szeretne. Ezek politikai álláspontok, amelyekről lehet vitatkozni.
A probléma ott kezdődik, amikor egy hivatalban lévő közjogi méltóság mandátumának lezárását maga az alkotmánymódosítás rendezi el.
Ilyenkor ugyanis már nem az adott ember a lényeg, hanem a szabály. Ha egy kétharmados többség azért alakíthatja át menet közben egy közjogi tisztség feltételeit, mert az éppen hivatalban lévő személy politikailag kényelmetlen számára, akkor ugyanazt a kérdést kell feltennünk, amelyet az előző másfél évtizedben újra és újra feltettünk: hol ér véget a demokratikus felhatalmazás, és hol kezdődik a hatalom saját igényeire szabott államszervezés?
A jogállami garanciák értelme ugyanis éppen az, hogy ne csak azokat védjék, akiket szeretünk. Ellenkező esetben nem garanciákról beszélünk, hanem politikai szimpátiáról.
A „jó kétharmad” is kétharmad
Az első száz nap egyik legfontosabb tanulsága éppen ezért az, hogy önmagában egy politikai cél erkölcsi helyessége nem teszi automatikusan jogállamivá az eszközt, amellyel azt elérik.
Lehet helyes cél a korábbi rendszer intézményi függőségeinek felszámolása, lehet indokolt a közmédia újraszabályozása, lehet érvelni a tisztségviselők mandátumkorlátai vagy bizonyos közjogi szervek átalakítása mellett is. Ettől azonban még minden egyes esetben fel kell tenni a kérdést: az új rendszer több féket épít-e a hatalom köré, vagy egyszerűen mások kezébe adja ugyanazokat az eszközöket?
Ez a különbség döntő.
Mert ha azért tartottuk veszélyesnek az előző kétharmad működését, mert a parlamenti fölény birtokában maga körül alakította át az intézményi környezetet, akkor nehéz azt állítani, hogy ugyanez a módszer attól válik elfogadhatóvá, hogy most olyan politikai erő alkalmazza, amelynek a céljaival többen egyetértenek.
A kétharmad ugyanis nem lesz demokratikusabb attól, hogy „jó” kétharmadnak nevezzük.
A közmédia esete pontosan erről szól
A közmédia átalakítása önmagában nemhogy indokolható, hanem régóta szükséges. A korábbi rendszer hitelességi problémái, politikai elfogultsága és közszolgálati deficitje aligha vitatható úgy, hogy közben komolyan vesszük a független tájékoztatás fogalmát.
Csakhogy a függetlenség nem azt jelenti, hogy más embereket ültetünk ugyanazokba a székekbe.
A függetlenség intézményi állapot, amelynek akkor is működnie kell, amikor olyan politikai többség van hatalmon, amelyben személy szerint nem bízunk. Ha a rendszer csak addig független, amíg a „megfelelő” emberek irányítják, akkor nem független rendszerünk van, hanem kedvező személyi összetételünk.
A mostani közmédia-vita ezért sokkal többről szól annál, hogy kik kerülnek egy testületbe. Arról szól, sikerül-e olyan szabályokat alkotni, amelyek valóban korlátozzák a mindenkori politikai többség befolyását, vagy csupán az történik, hogy a korábbi politikai kontroll helyére egy új kontroll lép.
Az egyik rendszerváltás lenne. A másik személycsere.
Pedig éppen most lehetett volna mást mutatni
Az új politikai korszak ígérete nem pusztán az volt, hogy mások kerülnek hatalomra, hanem az, hogy másként működik majd a hatalom. Ez lényegesen magasabb mérce.
A valódi politikai fordulat ugyanis nem ott kezdődik, hogy egy új többség végre megteheti mindazt, amit az előző megtett, hanem ott, hogy bizonyos dolgokat éppen azért nem tesz meg, mert tudja, milyen veszélyes precedenst teremtene velük.
A demokratikus önkorlátozás egyik legerősebb mondata nem az, hogy „jogunk van hozzá”, hanem az, hogy megtehetnénk, mégsem tesszük meg.
Ez lett volna az a különbség, amely száz nap után valóban új korszakról beszélhetett volna.
Ehelyett túlságosan gyakran halljuk ugyanazt az érvelést más szereposztásban: rendkívüli helyzet van, gyorsan kell cselekedni, a régi rendszer súlyos károkat okozott, ezért most nem lehet a szokásos garanciákhoz ragaszkodni.
Csakhogy a jogállam történetében szinte mindig így kezdődik a kivétel.
Közben pedig ott van az ország
A legtöbb ember nem alkotmányjogi viták alapján fogja megítélni az első száz napot. Azt fogja nézni, mennyit vár az orvosnál, működik-e a vonat, van-e tanár a gyereke mellett, mennyit fizet a boltban, mennyire kiszámítható a munkája, és érzi-e azt, hogy az állam egy kicsit jobban működik körülötte.
Száz nap természetesen kevés ahhoz, hogy ezekben látványos fordulat legyen. Egy szétesett egészségügyi rendszert nem lehet három hónap alatt újjáépíteni, és egy oktatási rendszer problémáit sem lehet néhány kormányüléssel megoldani.
Arra viszont száz nap tökéletesen elegendő, hogy kiderüljön, mit tekint sürgősnek a hatalom.
És az első száz nap alapján az intézményi tér átrendezése feltűnően sürgősnek bizonyult.
Ezért végül mégsem az a mondat maradt bennem, hogy nem történt semmi. Az túl egyszerű és igazságtalan lenne.
Hanem ez:
száz nap alatt sok mindenhez hozzányúlt az új hatalom, de a legnagyobb elszántságot akkor mutatta, amikor a saját intézményi környezetét kellett átírnia.
És éppen ez az, amit nem lenne szabad szó nélkül hagyni.
A jogállam ugyanis ritkán egyetlen látványos döntéssel tűnik el. Többnyire sok, külön-külön még megmagyarázható lépésből kopik el: egy kivételes szabályból, egy személyre szabott rendelkezésből, egy sürgősséggel indokolt beavatkozásból, egy olyan döntésből, amelyről minden alkalommal el lehet mondani, hogy „ez még belefér”.
A veszély éppen az, hogy egy ideig tényleg mindegyik beleférni látszik.
Aztán egyszer csak már nem azt kérdezzük, mikor bontották le a jogállamot, hanem azt, miért nem szóltunk akkor, amikor még csak egy-egy téglát vittek el belőle.
