Szent Pammachiusnak nem kellett elhagynia a világot ahhoz, hogy radikálisan Krisztus felé forduljon. Római szenátor volt, előkelő családból származott, vagyon és tekintély vette körül. Felesége elvesztése után azonban élete egészen új irányt vett: egyszerűbb életet kezdett, vagyonát a szegények szolgálatába állította, és olyan menedékhely létrehozásában vett részt, ahol betegek, zarándokok és rászorulók kaptak segítséget. Augusztus 30-án rá emlékezik az Egyház.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Pammachius a 4. század közepén született Rómában, a birodalom egyik régi és tekintélyes nemesi családjában. Olyan világban nőtt fel, amely pontosan tudta, mit jelent a rang, a társadalmi helyzet, a vagyon és a kapcsolatok ereje.
Ő maga is szenátor lett, művelt ember volt, fiatal korában pedig Szent Jeromossal együtt tanult. Életéről éppen Jeromos levelei őriztek meg különösen sok részletet.
Pammachius tehát nem a társadalom pereméről érkezett a kereszténységhez. Ellenkezőleg: mindene megvolt, amit a korabeli Róma sikernek nevezett.
És éppen ezért olyan erős az élete üzenete.
Amikor a veszteség átírta az életét
Felesége, Paulina Szent Paula lánya volt, így Pammachius a korai kereszténység egyik különösen jelentős római köréhez is családi szálakkal kapcsolódott.
Paulina halála mély törést jelentett életében.
Pammachius azonban a gyászra nem azzal válaszolt, hogy még görcsösebben kapaszkodott korábbi életébe. Éppen ellenkezőleg. Egyre egyszerűbben kezdett élni, lemondott a rangját hangsúlyozó külsőségekről, és vagyonának jelentős részét jótékony célokra fordította. A források szerint a szenátori pompát egyszerű ruhára cserélte, döntése pedig saját társadalmi körében még gúnyolódást is kiváltott.
Ő azonban már más mércéhez igazodott.
Szent Jeromos olyan emberként ír róla, aki gazdagságát a szegények szolgálatába állította. Pammachius számára a kereszténység nem újabb cím volt a meglévők mellé, hanem olyan hit, amely lassan az egész életének rendjét átalakította.
Nem virágot vitt a sírra, hanem a szegényeket segítette
Szent Jeromos különösen szép képet használt Pammachius gyászáról.
Mások virágokat visznek meghalt szeretteik sírjához – írta –, Pammachius azonban az irgalmasság cselekedeteivel tisztelte felesége emlékét.
A veszteségből szolgálat született.
Ez talán Pammachius történetének egyik legmélyebb része. Nem felejtette el azt, akit szeretett. Nem kellett megszüntetnie a fájdalmat sem. Egyszerűen hagyta, hogy a fájdalom valami mássá alakuljon benne.
A szeretet, amelyet már nem adhatott oda Paulinának, elindult mások felé.
A szegényekhez.
A betegekhez.
Az idegenekhez.
Azokhoz, akiknek nem volt rangjuk, vagyonuk, nevük vagy befolyásuk.
Menedék azoknak, akiknek nem volt hová menniük
Pammachius Szent Fabiolával együtt Portusnál, a Tiberis torkolatának közelében menedékhelyet hozott létre az érkező zarándokok, betegek és szegény utazók számára.
Nem jelképes jótékonyságról volt szó.
A korabeli beszámolók szerint valódi szállás és segítség várta ott azokat, akiknek szükségük volt rá. Az épületben a betegek és szegények számára kialakított helyiségek is voltak. Pammachius vagyonából olyan hely született, ahol az elesett ember nem teher volt, hanem vendég.
Jeromos később azt írta: Pammachius és Fabiola között szinte verseny folyt abban, melyikük tud többet tenni másokért.
Furcsa verseny ez a mai szemnek.
Nem azért küzdöttek, ki lesz gazdagabb.
Hanem azért, ki tud többet adni.
A keresztény ember gazdagságának próbája
Pammachius élete azért is különösen időszerű, mert nem azt tanítja, hogy a vagyon önmagában bűnös lenne.
Sokkal kellemetlenebb kérdést tesz fel:
mit kezdünk azzal, amit kaptunk?
A pénzzel.
A tudással.
A pozícióval.
A kapcsolatokkal.
A befolyással.
Az időnkkel.
Mert lehet valakinek sok, és mégis minden kizárólag önmagáról szólhat. És lehet ugyanazt a lehetőséget úgy használni, hogy mások számára is élet, biztonság és segítség szülessen belőle.
Pammachiusnak nem az volt az igazi fordulata, amikor egyszerűbb ruhát vett fel.
Hanem amikor megváltozott számára a kérdés.
Többé nem azt kérdezte: mi az enyém?
Hanem azt: kinek adhatok abból, ami rám van bízva?
Nem attól lesz keresztény az életünk, hogy annak nevezzük
Szent Pammachius történetében van valami nagyon mai.
Könnyű kereszténynek nevezni magunkat addig, amíg a hit nem kér tőlünk semmit.
Amíg nem érinti a pénztárcánkat.
A kényelmünket.
A társadalmi presztízsünket.
Az időnket.
A másokhoz való viszonyunkat.
Pammachius esetében azonban a hit elkezdett láthatóvá válni a döntéseiben. Nem tökéletes emberként áll előttünk, hanem olyan emberként, aki felismerte, hogy Krisztust követni nem lehet kizárólag gondolatban.
Az irgalmasságnak egyszer testet kell öltenie.
Egy megnyitott ajtóban.
Egy tányér ételben.
Egy beteg ápolásában.
Egy idegen befogadásában.
Egy vagyon egy részének odaadásában.
Vagy egyszerűen abban, hogy észrevesszük azt az embert, aki mellett mások elmennek.
Szent Pammachius üzenete nekünk
Nem mindannyian vagyunk római szenátorok, és nem mindannyiunknak van hatalmas vagyona, amelyből menedékhelyeket építhetnénk.
Valamink azonban mindannyiunknak van.
Lehet pénzünk.
Lehet időnk.
Lehet tudásunk.
Lehet egy mondatunk.
Lehet egy szabad székünk az asztal mellett.
Lehet két kezünk, amellyel segíthetünk.
És talán éppen ezért érdemes augusztus 30-án Szent Pammachiusra figyelni.
Mert az élete arra emlékeztet: Isten előtt nem az mutatja meg igazán, mennyink volt, hanem az, hogy abból mennyit tudtunk szeretetté változtatni.
Ima Szent Pammachius közbenjárására
Urunk, taníts minket úgy tekinteni mindarra, amit kaptunk, mint rád bízott ajándékra.
Ne engedd, hogy a vagyonhoz, a ranghoz vagy a saját kényelmünkhöz ragaszkodjunk jobban, mint hozzád.
Adj nekünk nyitott szemet, hogy észrevegyük a szükséget, nyitott szívet, hogy együtt érezzünk, és bátor kezet, hogy segítsünk is.
Szent Pammachius példájára taníts bennünket arra, hogy életünk javaiból mások számára is remény szülessen.
Ámen.
