Sokaknak ismerős lehet, amikor egy családi ebédnél valaki elkezdi:

– Meséltem már, amikor...

És a fiatalabbak pontosan tudják, mi következik.

Igen, mesélted. Sokszor.

Hogyan ismerkedett meg nagymama nagyapával. Hogyan költöztek fel a faluból a városba. Milyen volt, amikor alig volt pénzük. Miért került ugyanaz a sütemény minden karácsonykor az asztalra. Vagy éppen miért volt egy olyan időszak, amelyről a családban évtizedeken át senki nem beszélt.

Olyan emlékek is alakítanak bennünket, amelyek nem a mieink

Az Applied Cognitive Psychology folyóiratban szeptember 11-én publikált tanulmány három vizsgálaton keresztül elemezte, hogyan adják tovább emlékeiket a szülők és nagyszülők, illetve mit kezdenek ezekkel a történetekkel fiatal felnőtt gyerekeik és unokáik.

A kutatók fontos személyes események és nagyobb közéleti-történelmi események történeteit is vizsgálták.

Az egyik legérdekesebb eredmény az volt, hogy a nagyszülőktől hallott személyes emlékeket a fiatalok társas kapcsolataik és identitásuk szempontjából fontosabbnak értékelték, mint a szülőktől kapott történeteket. A személyes családi emlékek pedig összességében nagyobb jelentőséget kaptak, mint a közéleti vagy történelmi eseményekről szóló elbeszélések.

Más szóval: lehet, hogy egy fiatal számára többet jelent annak története, hogyan kezdte újra az életét a nagypapája húszévesen, mint az, hogy ugyanő mit mesél egy történelmi eseményről, mert az első történetben már ő maga is benne van.

A nagypapa azt hiszi, tanít – az unoka közben azt tanulja meg, honnan jött

A kutatás egy másik különös különbséget is feltárt, a szülők általában nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az általuk továbbadott emlékeknek, mint amekkorát gyerekeik ténylegesen láttak bennük – különösen akkor, amikor tanításról vagy problémamegoldásról volt szó. A nagyszülők és unokák között e tekintetben kisebb volt a különbség.

Ez egy ismerős családi helyzetet világít meg más oldalról. Nagypapa talán azért meséli el századszor, hogyan dolgozott tizenhat éves korától, mert azt szeretné mondani: becsüld meg a munkát.

Az unoka viszont lehet, hogy egészen mást visz magával belőle: ilyen ember volt a nagyapám. És talán egyszer: innen jövök.

Az identitásunk egy része ugyanis olyan dolgokból áll, amelyeket nem mi éltünk át.

Korábbi kutatások is arra jutottak, hogy a nagyszülőkről hallott történetek segíthetnek a fiataloknak megérteni szüleiket, saját magukat, családi kapcsolataikat és azokat az értékeket, amelyekhez tartoznak.

Mi marad, amikor meghal az utolsó ember, aki még emlékezett?

Ez talán a családi történetek legfájdalmasabb tulajdonsága: véges ideig kérdezhetünk. Egyszer már nem lesz kitől megkérdezni, miért hagyta el dédnagymama a szülőfaluját. Miért nem beszélt nagyapa a háborúról. Ki az az ismeretlen férfi a megsárgult fénykép szélén. Miért főzzük karácsonykor pontosan ezt az ételt. És honnan került a családba az a mondat, amelyet már három generáció használ.

A családi történetmesélés értelme nem az, hogy a gyerek pontosan megjegyezze az évszámokat és neveket, hanem hogy lassan kialakuljon benne egy érzés:

volt valami előttem. Tartozom valahová. Mások már végigmentek bizonyos dolgokon előttem.

Egy másik, idén megjelent vizsgálat például három generáció második világháborús családi emlékeit elemezve azt találta, hogy ezek a történetek elsősorban identitás- és kapcsolati funkciókat tölthetnek be, miközben bizonyos esetekben a későbbi döntésekhez is iránytűként szolgálnak.

Ezért amikor nagymama legközelebb azt mondja:

– Meséltem már, amikor...

talán nem baj, ha végighallgatjuk még egyszer.

Nem azért, mert nem ismerjük a végét...