Az Iszlám Állam által túszul ejtett Jacques Mourad szerint a fegyveres konfliktusok feloldásához elengedhetetlen az erőszakmentes hozzáállás. A szír egyházi vezető egy olaszországi ifjúsági találkozón és egy lapinterjúban osztotta meg megrázó fogságának tapasztalatait, rávilágítva a vallásközi párbeszéd erejére.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Jacques Mourad neve ma már Szíria egyik legismertebb keresztény tanúságtételéhez kötődik. A Damaszkusz közelében fekvő Mar Moussa szerzetesi közösség társalapítójaként hosszú éveken át dolgozott azon, hogy keresztények és muszlimok ne egymás mellett, hanem egymással párbeszédben éljenek.
Ez önmagában sem volt könnyű vállalás.
Aztán 2015-ben mindez élet-halál kérdéssé vált.
Mourad atyát egy dzsihadista szervezet rabolta el, és öt hónapon át tartotta fogva. Közben plébániájának mintegy kétszázötven hívőjét is elhurcolták.
A fogság alatt folyamatos megaláztatásnak, bántalmazásnak és életveszélyes fenyegetéseknek volt kitéve. Fogvatartói arra próbálták kényszeríteni, hogy térjen át az iszlám hitre, miközben számára napról napra egyre világosabbá vált: bármelyik pillanat lehet az utolsó.
Mégsem a gyűlölet lett az első válasza.
Amikor a mosoly erősebbnek bizonyult az agressziónál
Mourad atya később egy különösen egyszerű, mégis beszédes jelenetet idézett fel fogságából.
Az egyik őr rendszeresen dühösen vetette elé az ételt.
A pap nem kiabált vissza, nem sértegette, nem próbálta megalázni. Megköszönte az ételt, és mosolygott.
Újra és újra.
Az agresszió idővel enyhülni kezdett, majd a két ember között beszélgetés alakult ki.
Ebben nincs semmi látványos. Nincs benne hollywoodi fordulat, nincs hősi gesztus, amely egy pillanat alatt mindent megváltoztat.
Csak egy ember, aki nem engedte, hogy az őt körülvevő erőszak határozza meg azt, mivé válik.
És talán éppen ez benne a legnehezebb.
Muszlimok segítették a szökését
Mourad végül olyan muszlim emberek segítségével tudott megszökni, akik saját biztonságukat is kockára tették érte.
Ez különösen fontos része a történetének.
Mert egyszerre mutatja meg, mennyire hamis az a gondolkodás, amely egész vallási vagy etnikai közösségeket próbál egyetlen arccá egyszerűsíteni. Ugyanabban a világban, ahol szélsőségesek a vallás nevében embereket raboltak és fenyegettek meg, más muszlimok életveszélyt vállaltak azért, hogy egy keresztény papot megmentsenek.
Mourad számára ezért a vallások közötti párbeszéd soha nem valamiféle kényelmes konferenciatermi jelszó volt.
Hanem tapasztalat.
Sokszor véres, fájdalmas tapasztalat.
Nem mentegetés, hanem másfajta válasz
A szír egyházi vezető ma is azt hangsúlyozza, hogy az erőszak szereplőit nem lehet kizárólag egyéni gonoszságuk alapján megérteni. Szerinte a fogvatartók és a fogvatartottak egyaránt olyan rendszerek foglyaivá válhatnak, amelyek gyűlöletet, félelmet és kegyetlenséget termelnek újra.
Ez nem jelenti a bűn relativizálását.
Nem jelenti azt sem, hogy nincs felelősség.
Sokkal inkább annak felismerését, hogy ha az erőszakra mindig újabb erőszak a válasz, akkor a rendszer tökéletesen működik tovább.
Pontosan ezt akarja megtörni az, amit Mourad „radikális erőszakmentességnek” nevez.
Megbocsátani nem azt jelenti, hogy elfelejtünk
Talán itt válik igazán nehézzé a történet.
Könnyű beszélni megbékélésről addig, amíg nem bennünket ütöttek meg, nem bennünket aláztak meg, nem nekünk kellett attól félni, hogy másnap életben maradunk-e.
Mourad számára azonban a megbocsátás nem elmélet.
Öt hónap fogság, fenyegetések és megaláztatások után mondja azt, hogy nem a gyűlölet vezet kifelé.
Ez nem gyengeség.
Éppen ellenkezőleg.
Az emberi ösztön sokszor azt diktálja, hogy adjuk vissza, amit kaptunk. A kereszténység azonban ennél sokkal kellemetlenebb és nehezebb követelést támaszt: ne engedd, hogy a másik ember gonoszsága a te szívedben is otthonra találjon.
Ez nem azt jelenti, hogy az igazság nem számít.
Hanem azt, hogy az igazságnak nem kell gyűlöletté változnia.
Jacques Mourad életében talán ez a legerősebb tanúságtétel.
Nem az, hogy túlélte a fogságot.
Hanem az, hogy a fogság nem tudta eldönteni helyette, milyen emberként lép majd ki belőle.
