Tudom, hogy ez egy rendkívül megosztó és érzékeny téma. Ennek az írásnak a célja azonban nem az ítélkezés vagy a bírálat, hanem egyetlen kérés: maradjunk emberek egy olyan világban, ami oly sok mindenben embertelen.

Vannak helyzetek, amikor a közéletünk olyan mélységekbe süllyed, ahonnan már nemcsak a politikai kultúra, de az alapvető emberi tisztesség is hiányzik. Bangó Sándor ügye pontosan erről a morális válságról tanúskodik.

Hetek, hónapok óta nézzük, ahogy a média és a különböző érdekkörök marionett-bábuként rángatnak egy fiatalembert, akinek a tragédiája mára szinte teljesen elszakadt a valóságtól. Ő már nem elsősorban egy hús-vér ember a címlapokon, hanem politikai bunkósbot, amivel a szekértáborok egymást püfölik. A háttérben zajló játszmák, állítások és cáfolatok sűrűjében a valóság elmosódik. Ez a történet már olyan szinten fut, amit egy átlagember számára szinte lehetetlen szétszálazni. Nem kellene végre feltennünk a legalapvetőbb kérdést: van még egyáltalán valaki ebben az országban, aki érti, mi is ez az egész? Mert szinte minden nap egymásnak ellentmondó hírek, kijelentések, cáfolatok, "megdönthetetlen bizonyítékok" kerülnek napvilágra, amikről aztán annak ellenkezőjét állítják tényként.

Meddig nézzük még tétlenül, hogy egy nyilvánvalóan gyógykezelésre szoruló, mentálisan instabil, önellentmondásokkal teli embert és a zavaros nyilatkozatait újra és újra meglovagolja a politika? Mert valahányszor előhúzzák őt ebből a cinikus varázsdobozból, nem a tisztánlátást szolgálják, hanem a káoszt fokozzák. Valahányszor új fordulatot vesz a történet, mindig ráhúznak egy-egy újabb, a pillanatnyi politikai érdeket szolgáló értelmezést. Olyan nyomás nehezedik a szereplőkre, hogy az is csoda, hogy az ügybe belerángatott másik emberrel együtt eddig bírták idegekkel ezt a könyörtelen lelki terrort.

Mondjuk ki nyíltan, mert a társadalmi felelősségvállaláshoz és a tisztánlátáshoz erre van szükség: a saját tetteiért, döntéseiért az ő felelőssége is vitathatatlan és ezek következményei alól nem lehet felmentést adni. Nem a mosdatás a cél. Ugyanakkor vaknak kell lennie annak, aki nem látja meg a lényeget: ez a fiú súlyos segítségre szorul. Mentálisan és fizikálisan egyaránt. Maga mondta el többször, hogy kábult állapotban volt, hogy nem emlékszik tisztán. A nyilatkozatai gyakran pontosan úgy alakulnak, ahogyan az aktuális szituáció megkívánja. Ő nem stabil, taktikázó szereplő. Ő egy végtelenül kiszolgáltatott, sodródó figura, akit oda fordítanak, amerről a hangosabb szó vagy a pillanatnyi érdek érkezik.

Itt az ideje, hogy félretegyük a pártpolitikai érdekeket, a lájkvadászatot és a kattintásszámokat. Legyen bennünk annyi elemi emberség, hogy észrevesszük: amit most teszünk vele, az a legsötétebb önbíráskodás és kihasználás. Ha nem vagyunk képesek meghúzni a határokat, és nem látjuk be, hogy különféle csoportok csupán eszközként használnak egy embert – akinek ezzel végleg tönkreteszik az életét, és ahelyett, hogy valódi orvosi, szakmai segítséget kapna, az öngyilkosság felé hajszolják –, akkor a saját emberségünket veszítjük el.

Az a pont, amikor a politikai haszonszerzés érdekében valakit már-már az öngyilkosságba hajszol a nyilvánosság, az a pillanat, amikor ki kell mondani: eddig és ne tovább!

A kérdés már rég nem az, hogy kinek van igaza a politikai sakktáblán. A kérdés az, hogy mikor vált a pillanatnyi haszon fontosabbá egy emberi életnél? Ha valóban egy igazságos és keresztényi alapokon nyugvó társadalmat akarunk építeni, akkor nem nézhetjük tétlenül egy ember módszeres tönkretételét. El kell engedni a kezét – nem úgy, hogy sorsára hagyjuk a bajban, hanem úgy, hogy végre kivonjuk őt ebből a méltatlan, pusztító játéktérből, és hagyjuk, hogy megkapja azt a támogatást, ami az életben maradásához kell.

A hatóságok tegyék a dolgukat: vizsgáljanak ki mindent alaposan, higgadtan, elfogulatlanul, a politikai zajtól mentesen. Mert a politikai csaták véget érnek, a szekértáborok új ellenséget keresnek majd, de az a szakadék, amibe most kollektíven lökjük bele ezt a fiút, végleges.

Ideje megállni.

A politikai és mediális felelősség nem írhatja felül az alapvető erkölcsi morált. Az igazság és a könyörület nem egymás ellenségei, és meggyőződésem, hogy mindkettőt komolyan kell(ene) vennünk. Csak rajtunk múlik.