Lezuhant egy magyar Gripen, a pilóta túlélte. Miközben a baleset pontos okát még vizsgálják, az ítéletek már megszülettek: gúny, bűnbakkeresés és politikai káröröm kíséri a történteket. De talán most nemcsak azt kellene megvizsgálni, mi történt a géppel – hanem azt is, mi történt velünk.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Lezuhant egy magyar Gripen.
Amikor megláttam a hírt, egyetlen kérdés szorította össze a torkomat:
él-e a pilóta?
Él.
Aztán ahogy érkeztek az első részletek arról, mit tett azokban a kritikus percekben, egyre csak az járt a fejemben: fogalmunk sincs.
Fogalmunk sincs, milyen lehet ott ülni egy bajba került, többtonnás vadászgép pilótafülkéjében. Másodpercek alatt döntéseket hozni, miközben tudod, hogy alattad házak és emberek vannak. Tudod, hogy talán nincs második lehetőség. És közben tenni azt, amire éveken át kiképeztek.
Aztán felmentem a közösségi oldalakra.
És valami egészen más zuhant le előttem.
Még füstölt a gép, de az ítélet már megszületett.
Nem tudjuk, mi történt.
Nem tudjuk, emberi hiba történt-e, vagy a technika mondta fel a szolgálatot. Nem tudjuk, mit állapít majd meg a vizsgálat.
De ez láthatóan sokakat egyáltalán nem zavart.
Már lehetett gúnyolódni. Már lehetett mémeket gyártani. Már lehetett bűnbakot kiáltani és politikai oldalt választani.
Mintha egy katonai repülőgép balesete nem emberi dráma lenne, hanem csak újabb remek lőszer ahhoz, hogy valakit odaszögezzünk a saját, előre elkészített vádlottak padjára.
És igen: felháborított.
Nem azért, mert nem kell feltenni a kényelmetlen kérdéseket.
Éppen ellenkezőleg.
Kérdezni kell. Vizsgálni kell. A felelősséget pedig – ha van – igenis meg kell állapítani. Egy haditechnikai balesetnél ez nem lehetőség, hanem kötelesség.
Csakhogy a vizsgálat és a lincshangulat között van egy óriási különbség.
Úgy hívják:
tények.
Régen – legalábbis elvben – történt valami, megismertük a körülményeket, megvizsgáltuk a tényeket, és csak utána mondtunk véleményt.
Ma történik valami, és néhány másodperc múlva már pontosan tudjuk, ki a hibás, ki az alkalmatlan, ki tehet róla, melyik politikai oldal szégyene az egész, és kin kell röhögni.
A tények?
Majd megérkeznek.
Ha egyáltalán érdekelnek még valakit.
Pedig azon a délelőttön egy hús-vér ember nem kommentet írt. Nem mémeket gyártott. Nem politikai hasznot számolt.
Egy bajba került vadászgépet vezetett.
Döntéseket hozott.
És amikor baj van, valahogy ennek kellene először számítania.
Az embernek.
Nem kell hőst gyártanunk ahhoz, hogy emberek maradjunk.
Ha a pilóta hibázott, ki fog derülni. Ha műszaki hiba történt, az is. Ha rendszerszintű problémára derül fény, azt pedig különösen fontos feltárni.
Az együttérzés nem felmentés.
Az emberség nem azt jelenti, hogy kikapcsoljuk a kritikai gondolkodásunkat. És nem kell valakit hőssé avatnunk ahhoz sem, hogy ne gyalázzuk meg akkor, amikor még azt sem tudjuk, mi történt.
Ennyire azért nem kellene alacsonyra tenni a lécet.
Engem végül nem is maga a baleset döbbentett meg a legjobban.
Hanem az a dermesztő gyorsaság, amellyel eltűnik az ember a történetből.
Egy pillanat múlva már nem hús-vér embert látunk.
Hanem egy katonát.
Egy egyenruhást.
Valakit, akit azonnal valamelyik politikai oldalhoz sorolunk.
Egy címkét.
És amint már csak a címkét látjuk, elképesztően könnyű kegyetlennek lenni.
Könnyű kinevetni.
Könnyű megalázni.
Könnyű neki rosszat kívánni.
Könnyű bűnösnek nyilvánítani úgy, hogy közben szinte semmit nem tudunk arról, mi történt.
Mert már nem őt látjuk.
Hanem azt a dobozt, amelybe fejben betettük.
Ez már nem politikai vita. Ez morális csőd.
A morális válság ugyanis ritkán valami látványos, nagy pillanatban kezdődik.
Sokkal inkább az apró reflexeknél.
Amikor egy tragédiára előbb érkezik a poén, mint az együttérzés.
Amikor egy balesetben előbb keressük a politikai muníciót, mint az embert.
Amikor annak is képesek vagyunk örülni, ami önmagában rossz, pusztán azért, mert azt hisszük, hogy „a másik oldalnak” kellemetlen.
Amikor már nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan használhatom fel azok ellen, akiket amúgy sem szeretek.
És innentől ez már sokkal nagyobb baj, mint néhány ízléstelen komment.
Mert lassan megtanítjuk magunknak, hogy bizonyos emberek fájdalma kevésbé fájdalom.
Bizonyos emberek félelme kevésbé félelem.
Bizonyos emberek élete kevésbé élet.
Attól függően, melyik dobozba tettük őket.
Pedig egy társadalmat nem az mutat meg igazán, hogyan ünnepli a hőseit.
Hanem az, hogyan viselkedik akkor, amikor még azt sem tudja, ki hibázott.
Ad-e néhány órát az igazságnak?
Ad-e egyetlen gondolatot az embernek?
Képes-e azt mondani:
előbb tudjuk meg, mi történt.
Lehet, hogy később súlyos kérdéseket kell feltenni.
Tegyük fel őket.
Lehet, hogy lesz felelős.
Ne mentsük fel.
Lehet, hogy hibák egész sorára derül fény.
Tárjuk fel őket.
De egyikhez sincs szükség arra, hogy közben elveszítsük az emberségünket.
Ma lezuhant egy Gripen.
A roncsokat elszállítják. A szakemberek darabról darabra megvizsgálják, és egyszer összeáll majd a kép arról, mi történt a géppel.
Azt viszont nekünk kellene darabonként megvizsgálnunk, mi történt velünk.
Mert egy repülőgépet lehet pótolni.
A tartást és az erkölcsi érzéket sokkal nehezebb.
