A katolikus egyház július 31-én arra a férfira emlékezik, aki fiatal korában még katonai dicsőségre, hírnévre és világi sikerekre vágyott, ám egy súlyos sebesülés teljesen új irányba fordította az életét.

Ignác 1491-ben született a spanyolországi Loyola várában. Nem úgy indult az útja, mint egy későbbi szenté. Nem remeteként kezdte életét, nem az egyházi szolgálat volt az első álma. Fiatal nemesként a lovagi élet, a katonai pálya és a becsvágy vonzotta.

Aztán eljött egy nap, amely mindent megváltoztatott.

1521-ben Pamplona ostrománál egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette a lábát. Hosszú hónapokra ágyhoz kötve maradt. Ekkor azonban különös fordulat következett be: a kényszerű várakozás idején vallásos könyveket kezdett olvasni, és Krisztus, valamint a szentek élete mély hatással lett rá.

A korábbi vágyai lassan átalakultak.

A hírnév helyett már nem önmagát akarta naggyá tenni, hanem azt kereste, hogyan szolgálhatná Istent és az embereket.

Ez a felismerés lett egész életének alapja.

Ignác később pap lett, és társaival együtt megalapította a Jézus Társaságát, vagyis a jezsuita rendet, amely az oktatás, a misszió és a lelki élet területén vált világszerte ismertté.

De talán még ennél is nagyobb hatása volt annak a lelki örökségnek, amelyet hátrahagyott. A nevéhez kapcsolódó Lelkigyakorlatok évszázadokon át segítették az embereket abban, hogy elmélyítsék kapcsolatukat Istennel, és felismerjék életük valódi küldetését.

Loyolai Szent Ignác egyik legismertebb imája a „Fogadd el, Uram…” (Suscipe) című felajánló ima. A jezsuita lelkiség egyik legszebb imádsága, amelyben az ember teljes önátadását fejezi ki Istennek.

Loyolai Szent Ignác imája – Suscipe

Fogadd el, Uram, egész szabadságomat,
fogadd el emlékezőtehetségemet, értelmemet és egész akaratomat.
Mindazt, amim van és amivel rendelkezem, Te adtad nekem;
mindezt visszaadom Neked teljesen, hogy szent akaratod szerint rendelkezz vele.

Add nekem szeretetedet és kegyelmedet,
és ez elég nekem.

Semmit sem kérek többet, Uram.

Ámen.

Ez az ima nagyon jól összefoglalja Szent Ignác életének központi gondolatát: az ember akkor találja meg igazán önmagát, amikor életét Isten kezébe helyezi.

Loyolai Szent Ignác története azért különösen fontos ma is, mert egy olyan korban született, amikor sok ember keresi a helyét, az irányt és a biztos kapaszkodókat.

Talán sokan érezhetik úgy, hogy életük nem úgy alakult, ahogy tervezték. Talán vannak sebek, csalódások és megtört álmok. Ignác példája azonban arra tanít: egy kudarc, egy veszteség vagy egy váratlan fordulat nem feltétlenül a történet vége.

Néha éppen ott kezdődik valami új.

A keresztény ember számára a megtérés nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki megváltoztat néhány szokást az életében. Sokkal mélyebb dologról van szó: arról, hogy az ember felismeri, nincs egyedül, és életének végső értelmét nem csupán saját terveiben kell keresnie.

Szent Ignác egyik legismertebb gondolata szerint mindent „Isten nagyobb dicsőségére” kell tenni. Ez a mondat ma talán különösen időszerű. Egy olyan világban, ahol sokszor a siker, az ismertség és az önérvényesítés kerül a középpontba, Ignác arra emlékeztet: az ember igazi nagysága nem abban mérhető, mennyit birtokol, hanem abban, mennyit képes szeretetből adni.

A mai ünnep ezért nem csupán egy történelmi személy felidézése.

Loyolai Szent Ignác élete üzenet mindazoknak, akik újrakezdésre vágynak.

Mert Isten nemcsak a tökéletes életű embereket hívja.

Hanem a keresőket, a sebzetteket, a kérdésekkel küzdőket is.

És néha éppen egy megtört pillanatból születik meg az a küldetés, amely egy egész életet megváltoztat.