Tegyük helyre a dolgokat, mielőtt Krausz Ferencből néhány nap alatt végleg mártírt farag a magyar közélet, és ha már mindenki a Corvin-láncot emlegeti, tegyük helyre azt is, mert az elmúlt napokban lassan úgy kezdett viselkedni a nyilvánosság, mintha valami személyes becsületrendről lenne szó, amelyet az ember sértettségében visszaad annak, akitől kapta. Csakhogy a Corvin-lánc nem Krausz Ferencé, nem Orbán Viktoré, nem Magyar Péteré, hanem a magyar államé, a hozzá tartozó Testület pedig nem érdekvédelmi szervezet, nem tudósszakszervezet, nem külpolitikai aktivistacsoport, hanem egy olyan tekintélytestület, amelynek a magyar tudomány, kultúra, oktatás és művelődés ügyeivel kell foglalkoznia, vagyis ha nagyon egyszerűen akarjuk mondani, valamiféle modern vének tanácsaként a nemzet szellemi ügyeiben kellene súlyt adnia a szónak.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Éppen ezért különös Krausz Ferenc mostani indoklása, amelyben azt rója fel a Testületnek, hogy nem szólalt meg akkor, amikor ő ezt erkölcsileg szükségesnek tartotta, legyen szó a kijevi gyermekkórház elleni orosz támadásról vagy az Élvonal körül kialakult politikai és finanszírozási konfliktusról. Krausznak természetesen minden joga megvan ahhoz, hogy Oroszországról, Ukrajnáról, a magyar kormányról vagy bármely közéleti kérdésről véleményt mondjon, hiszen a Nobel-díj nem jár együtt politikai némasági fogadalommal, de egészen más kérdés, amikor azt várja, hogy egy nemzeti tekintélytestület is álljon oda mögé, vegye át az ő erkölcsi és politikai hangsúlyait, majd saját intézményi súlyával erősítse fel azokat. Ha a többi tag ezt nem akarja, abból még nem következik sem gyávaság, sem megalkuvás, legfeljebb az, hogy másképp gondolkodnak arról, mire való a Corvin-lánc, és talán éppen azt tartják fontosnak, hogy ne váljon minden aktuális politikai konfliktusban megszólaló fórummá.
Itt válik igazán érdekessé Krausz Ferenc története, mert az elmúlt években nem egy laboratóriumba zárt, a politikától érintetlen tudós volt, akire most váratlanul rárontott egy ellenséges hatalom, hanem maga is része lett annak a tudománypolitikai világnak, amelyből most erkölcsi távolságot próbál tartani. Tanácsot adott a kormánynak, intézményt épített, elfogadott egy rendkívüli állami finanszírozási konstrukciót, és egy olyan alapítvány élére állt, amely mögé a magyar állam százmilliárdos nagyságrendű, hosszú távú vállalást tett, vagyis pontosan tudta, hogy már nem csupán kutatóként, hanem közéleti és intézményi szereplőként is jelen van. Ezzel önmagában semmi baj nincs, csak akkor ne írjuk át utólag a történetet úgy, mintha Krausz mindig is kívül állt volna azon a rendszeren, amelynek pénzét, intézményeit és politikai támogatását elfogadta.
A közpénz ugyanis makacs dolog, mert hiába nemes a cél, hiába világszínvonalú a kutató, hiába lehet egyszer valóban áttörés abból, amit ma laboratóriumban vizsgálnak, attól még ugyanazokat a kérdéseket fel kell tenni, amelyeket bármely más állami konstrukciónál feltennénk. Mit vállalt pontosan az Élvonal, milyen eredményt kellett volna felmutatnia, milyen határidővel, ki ellenőrizte volna a teljesítést, mi történt volna akkor, ha a vállalások nem teljesülnek, és mi indokolta, hogy mindehhez külön alapítványi struktúrát építsenek a meglévő magyar egyetemi, akadémiai és kutatóintézeti rendszer mellé. Ezek nem tudományellenes kérdések, hanem annak a minimuma, amit egy adófizető joggal vár el akkor, amikor az állam ekkora összeget köt le egyetlen program és egyetlen intézményi modell mellett.
És talán itt van az egész történet legkényelmetlenebb pontja: vajon a magyar közvélemény pontosan tudta-e, mekkora állami vállalás épül Krausz Ferenc tudományos programja mögé, tudta-e, mire adják a pénzt, milyen teljesítményt várnak érte, és milyen módon kérik majd számon az eredményt. Ha nem tudta, akkor az elsősorban annak a kormánynak a felelőssége, amely a konstrukciót létrehozta, de Krausz felelőssége sem tűnik el attól, hogy a szerződéseket nem ő kommunikálta a nyilvánosságnak, hiszen ő tudta, milyen rendszer élére áll, milyen pénzügyi és intézményi kereteket fogad el, és milyen hosszú távú politikai kockázatot hordoz az, ha egy tudományos program ennyire szorosan összenő egy adott kormány döntéseivel.
Ezért nehéz most elfogadni azt az egyszerű történetet, amelyben az igaz tudós szembekerül a romlott politikával, majd erkölcsi tiltakozásként visszaadja a láncot, mert Krausz Ferenc nem kívül állt ezen a politikai világon, hanem egy ideig kifejezetten közel ment hozzá, együttműködött vele, szerepet vállalt benne, elfogadta annak támogatását és intézményi ajánlatát. Nem kell ebből rablót, csalót vagy politikai kalandort csinálni, mert a valóság ennél sokkal érdekesebb és kellemetlenebb: egy világhírű tudósról beszélünk, aki elfogadta, hogy tudományos tekintélyéből politikai és intézményi tőke legyen, majd amikor a köré épített rendszer politikai feltételei megváltoztak, látványosan távolodni kezdett attól az állami világtól, amelynek korábban maga is szereplője volt.
Ez az ellentmondás nem veszi el a Nobel-díját, de a Nobel-díj sem radírozza ki az ellentmondást, ahogy a Corvin-lánc visszaadása sem teszi automatikusan erkölcsi fölény birtokosává. Lehet, hogy Krausz valóban elvi meggyőződésből döntött így, lehet, hogy sértettség is van benne, lehet, hogy csalódás, és az is lehet, hogy mindhárom egyszerre, de éppen ezért volna hiba most szentté avatni egy gesztust, amely mögött ugyanúgy ott állnak személyes, intézményi és politikai konfliktusok, mint bármely más közéleti döntés mögött.
Amikor Krausz Ferenc azt kérdezi, miért hallgatott a Corvin-lánc Testület, mi is visszakérdezhetünk, miért kellett volna megszólalnia, miért kellett volna egy nemzeti tekintélytestületnek egy tagja politikai és finanszírozási konfliktusában szerepet vállalnia, és mikor lett a magyar nemzet szellemi ügyeinek képviseletéből valamely tag személyes közéleti programjának intézményi megtámogatása. A Corvin-láncnak nem Krausz Ferenc érdekvédelmét kell ellátnia, ahogy a közpénzről szóló vitát sem lehet erkölcsi sértettséggel lezárni, mert a közpénzről elszámolni kell, nem tekintéllyel, nem Nobel-díjjal, nem kitüntetéssel, hanem vállalásokkal, eredményekkel és ellenőrizhető teljesítménnyel.
Krausz Ferenc korábban sokszor beszélt szépen Magyarországról, a magyar tanárairól, arról a tudásról és szellemi alapozásról, amelyet innen vitt magával, és arról is, milyen fontos lenne, hogy ez az ország olyan hely legyen, ahová a legjobb kutatók vissza akarnak térni. Ebben nehéz vitatkozni vele, éppen ezért különösen fontos lenne, hogy Magyarországot se ő, se mi ne keverjük össze azzal a kormánnyal, amely egykor pénzt adott neki, vagy azzal, amelyik most felszámolta a köré épített konstrukciót, ahogy a Corvin-láncot sem kell összekeverni azzal, aki éppen átadja, viseli vagy visszaadja.
A lánc most visszakerül a helyére, Krausz Ferencet pedig ugyancsak oda kell tenni, ahová való: nem piedesztálra, nem vádlottak padjára, hanem a saját döntései mellé, világhírű tudósként, közéleti szereplőként és egy rendkívüli állami finanszírozási konstrukció egykori vezetőjeként, akinek ugyanúgy el kell viselnie a közpénzről feltett kérdéseket, mint bárki másnak. Mert lehet beszélni az igazság áráról, lehet beszélni erkölcsi gesztusról és sértett méltóságról is, de mielőtt bárkit mennybe emelnénk, talán nem ártana egyszerűen megnézni a számlát.
