Van valami egyszerre felemelő és bosszantó abban, ami az elmúlt napokban történt. Felemelő, mert amikor valóban szorult a helyzet, az ország jelentős része megértette, hogy most nem a másik embernek kellene takarékoskodnia, hanem neki. Bosszantó, mert ehhez előbb oda kellett jutnunk, hogy egy egész ország a Duna centimétereit figyelje, és azt számolgassa, meddig maradhat üzemben a Paksi Atomerőmű utolsó működő turbinája.

A rendkívüli kérés idején a háztartások és a vállalatok naponta mintegy 600–700 megawattal fogták vissza az áramfelhasználásukat, különösen a délutáni és esti csúcsidőszakban. Több száz nagyfogyasztó csatlakozott az erőfeszítéshez, lekapcsolták Budapest több látványosságának díszkivilágítását, és sokan otthon is elhalasztották a mosást, feljebb állították a klímát, vagy egyszerűen leoltották azt, aminek nem kellett feltétlenül égnie. Ez nem oldotta meg a Duna vízállásának problémáját, de hozzájárult ahhoz, hogy a túlterhelt rendszer átvészelje a legnehezebb órákat.

Megtörtént az, amiről máskor hosszú konferenciákat rendezünk: az emberek belátták, hogy létezik közös érdek, és tettek érte. Nem hőstetteket. Nem kellett senkinek a Dunába vetnie magát, és a haza sem várta el, hogy a családok negyven fokban kidobják a klímaberendezést az ablakon. Néhány apró, józan döntés kellett sok százezer helyen. Külön-külön alig látható változtatások, amelyek együtt már mérhető eredményt hoztak.

Tulajdonképpen így kellene működnie egy társadalomnak.

Amikor hirtelen kiderül, hogy mégis számítunk

Békeidőben szeretjük azt mondani, hogy egyetlen emberen úgysem múlik semmi. Mit számít, ha én nem zárom el a vizet? Mit ér, ha én lekapcsolom a fölösleges világítást, amikor más pazarlóbb nálam? Miért legyek türelmes vagy önmérsékletet tanúsító, ha a környezetem láthatóan nem az?

Ez a gondolkodás kényelmes, mert minden felelősséget valaki másnál helyez el. Aztán jön egy válság, és néhány óra alatt kiderül, hogy a sok, állítólag semmit sem érő egyéni döntésből nagyon is komoly közös teljesítmény áll össze.

Az energiahelyzetben nem kellett megkérdezni a szomszédtól, kire szavazott, mielőtt szóltunk neki, hogy talán most ne este hatkor indítsa el az összes nagyfogyasztó berendezést. A hőség nem tett különbséget jobb- és baloldali, hívő és nem hívő, városi és vidéki között. A közös veszély néhány napra elvégezte azt, amire a közéletünk évek óta képtelen: emlékeztetett rá, hogy egy országban élünk.

Kár volna ebből kizárólag politikai győzelmi jelentést írni. Az összefogás ugyanis nem valamelyik kormány, párt vagy vezető magántulajdona. Az emberek döntöttek úgy, hogy komolyan veszik a helyzetet, a vállalatok vállaltak korlátozásokat, szakemberek dolgoztak éjjel-nappal, családok változtattak a megszokásaikon. Ebben természetesen volt állami koordináció, de a teljesítmény attól lett valódi, hogy a kérésre sokan nem vállvonással válaszoltak.

A bizalmat nem lehet minden héten riadóval előállítani

Az efféle együttműködés nem tartható fenn pusztán veszélyérzettel. Nem lehet állandóan rendkívüli állapotban élni. Aki folyton azt hallja, hogy most jön az utolsó, legkritikusabb negyvennyolc óra, egy idő után elfárad, gyanakodni kezd, és a valódi figyelmeztetést sem veszi már komolyan.

A hétköznapi felelősséghez nem elég az embereket időnként önmérsékletre szólítani. Átlátható adatok, hihető tájékoztatás és igazságos tehermegosztás kell. Ha a családoktól takarékosságot kérnek, látniuk kell, hogy az állam és a nagy szereplők sem csak nekik prédikálnak. Ha pedig egy rendszer sérülékenysége éveken át ismert volt, a döntéshozók nem intézhetik el azzal a történetet, hogy ezúttal szerencsére megúsztuk.

A bizalom ugyanis nem nemzeti színű háttér előtt elmondott mondatokból keletkezik. Abból születik, hogy amit közölnek velünk, az pontos; amit kérnek tőlünk, az indokolt; amit megígérnek, annak pedig később nyoma van a költségvetésben, a beruházásokban és a határidőkben is.

A legfrissebb tájékoztatások szerint az energia- és vízellátás stabilizálódott, ezért az önkéntes fogyasztáscsökkentést feloldották. A Duna várható átmeneti emelkedése némi lélegzetvételhez juttatta Paksot, de az erőmű továbbra is csökkentett kapacitással működik, és az alacsony vízállás alapvető problémája nem oldódott meg.

Éppen ezért most kezdődik a lényeg. Nem akkor, amikor újra villognak a díszfények, és visszatérünk a régi szokásainkhoz, hanem most: amíg még emlékszünk arra, milyen érzés volt néhány centiméteren mérni a biztonságunkat.

A felelősség nem állandó nélkülözést jelent

Könnyű volna ebből is erkölcsi versenyt rendezni – hogy ki használ kevesebb vizet, ki bírja klíma nélkül, ki a tudatosabb állampolgár. Ennek semmi értelme. A család, amelyben idős, beteg vagy kisgyermek él, nem ugyanott húzza meg a határt, mint egy fiatal.

A felelősség egyszerűen annyit tesz: nem pazarolunk csak azért, mert megtehetjük; nem tekintjük végtelennek a vizet és az energiát; figyelünk arra, aki a hőségben egyedül maradt; és nem nézzük le azt, aki a közös érdekről beszél. A mértékletesség nem szegénységi fogadalom, hanem annak felismerése, hogy a döntéseinknek másokra is hatása van.

Ugyanez igaz a közbeszédre is. Válság idején képesek vagyunk félretenni a gyanakvást. Hétköznap viszont újra úgy viselkedünk, mintha minden vita háború volna. Pedig a társadalmi együttműködés nemcsak a konnektornál kezdődik, hanem ott is, hogy nem tesszük tönkre egymást pusztán azért, mert eltérően látjuk a világot.

Ne csak akkor legyünk közösség, amikor már ég a ház

Az elmúlt hét legfontosabb tanulsága nem az, hogy le tudjuk kapcsolni a villanyt, ha nagyon kell. Hanem az, hogy a sok indulat és bizalmatlanság alatt még mindig ott van a közös cselekvés képessége. Biztató tapasztalat, de önmagában még kevés a változáshoz.

Egy érett társadalom nem várja meg a szirénákat. A hőségriadótól függetlenül is figyel az idősekre, nem csak apadó Dunánál becsüli meg a vizet, és veszélyhelyzet nélkül is képes félretenni a pártlogókat.

A közvetlen veszély most elmúlt, a Lánchíd fényei újra égnek. A kérdés már csak az, hogy a következő próbatételig ismét egymásra mutogató idegenekké válunk, vagy megtanulunk békésebb időben is közösségként működni. Jó lenne végre úgy összefogni, hogy nem várjuk meg, amíg teljesen égni kezd a ház.