Megnyíltak az ügynökakták, és máris röpködnek az ítéletek. Besúgó, áruló, ügynökivadék. Egy név egy listán, és valakinek a nagyapjából ellenség, a családjából szégyellnivaló örökség lesz. Csakhogy az állambiztonsági iratokban nem kizárólag azok szerepelnek, akik valóban jelentettek. De kit érdekelnek a részletek, amikor végre megint lehet egymásra mutogatni?
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van az a pillanat, amikor az ember elolvassa a híreket, és legszívesebben megkérdezné: tényleg semmit nem tanultunk a saját történelmünkből?
Megnyíltak az ügynökakták, és máris kezdetét vette a nagy nemzeti egymásra mutogatás. Egyetlen képernyőfotó, egy név egy listán, és kész az ítélet. Bizonyításra nincs idő, a magyarázat úgyis csak mentegetőzés, a teljes dokumentumot pedig olvassa végig az, akinek két anyja van. Pedig az állambiztonsági iratok nem az igazságszolgáltatás számára készültek, hanem egy elnyomó rendszer saját céljait szolgálták. A történtek mellett a tartótisztek értékeléseit, feltételezéseit és hivatali érdekeit is tükrözhetik. Nem mindegy tehát, mit olvasunk, és főleg, mit állítunk róla.
Mert attól, hogy valakinek a neve szerepel egy állambiztonsági iratban, még nem biztos, hogy ügynök volt. Lehet, hogy megpróbálták beszervezni, megfenyegették, megzsarolták, és nemet mondott. Lehet, hogy soha senkiről nem jelentett. És persze az is lehet, hogy valóban elárult másokat, életeket tett tönkre. Csakhogy ezek között óriási különbség van. Erkölcsileg, történelmileg, emberileg. Egy több évtizedes karton nem ítélet, egy név önmagában nem bizonyíték a bűnösségre.
De nézzük meg, mit jelent mindez a képernyő másik oldalán. Valahol egy unoka meglátja a szeretett nagyapja nevét. Azét az emberét, aki megtanította biciklizni, aki vasárnaponként az asztalfőn ült, akinek a hangjára, nevetésére még évek múltán is emlékszik. Most pedig vadidegenek közlik vele, hogy a nagyapja besúgó volt. Talán igazuk van. Talán nincs. De mire ez kiderül, az ítélet már megszületett, a szégyent pedig megkapta az egész család. A nagypapa már nem tudja elmondani a történetét, az unoka pedig magyarázkodhat valamiért, amiről tegnapig nem is hallott.
Korábban már írtam arról, milyen veszedelmes, amikor az emberből egyszer csak „ők” lesznek. Amikor nem Béláról vagy Erikáról beszélünk, hanem oligarchákról, NER-esekről, kommunistákról, fideszesekről, besúgókról. Mert Bélának még van arca, családja, története. Erikának gyerekei, szülei, barátai, örömei és fájdalmai vannak. De ha Béla már csak „egy azok közül”, rögtön könnyebb dolgunk van. Nem kell megértenünk, mérlegelnünk, és legfőképpen nem kell a lelkiismeretünkkel bajlódnunk.
Így aztán már az sem tűnik különösebben súlyosnak, ha „egyet leszedünk azok közül”. Hiszen nem egy embert alázunk meg, hanem leleplezünk egy besúgót. Nem egy családot teszünk tönkre, hanem igazságot szolgáltatunk. És miközben a kattintásvadász szalagcímek és a politikai haszonlesők újabb neveket löknek a nyilvánosság elé, a felelősségteljes szembenézés helyét könnyen átveszi a karaktergyilkosság. Mi pedig elégedetten hátradőlünk, hiszen az igazság oldalán állunk. Fel sem merül bennünk, hogy esetleg magunk is igazságtalanságot követünk el.
Félreértés ne essék: a múltat fel kell tárni. Akiknek a diktatúra tönkretette az életét, joggal akarják tudni, kik jelentettek róluk, kik árulták el őket. Az áldozatoknak igazság, a valódi bűnösöknek felelősségre vonás jár, nem pedig a történelem meghamisítása a családi béke kedvéért. De az igazságtétel nem jelenthet kollektív megbélyegzést, és végképp nem követelhetjük, hogy az apák vétkeiért a gyerekeik, a nagyapákéiért az unokáik feleljenek.
Van ebben valami különösen keserű. A diktatúra egyik legsúlyosabb bűne éppen az volt, hogy szétverte az emberek közötti bizalmat. Hogy a családi asztalnál sem lehetett mindig őszintén beszélni, hogy a barátról sem tudhattuk biztosan, valóban barát-e, hogy a szomszédot is gyanakodva kellett méregetni. Most pedig, hetven évvel 1956 után, amikor végre megismerhetnénk ennek a rendszernek a működését, ugyanazt a bizalmatlanságot termeljük újra. Csak már nem a politikai rendőrség aktáival, hanem a telefonunkkal a kezünkben.
És mielőtt bárki diadalittasan megoszt egy újabb nevet, tegyen fel magának néhány kérdést. Ha holnap a te apád neve kerülne elő, nem követelnéd-e, hogy előbb vizsgálják meg, mit tett valójában? Ha a te nagyanyádat neveznék besúgónak, nem szeretnéd-e, hogy valaki legalább végigolvassa az iratokat? Ha a te gyerekednek kellene szégyenkeznie miattad, akár olyasmiért is, amit soha nem követtél el, nem kiáltanál-e igazságtalanságot?
Akkor másoknak miért nem jár ugyanez a tisztesség?
Mert végső soron erről van szó. Képesek vagyunk-e még embert látni abban is, akit elítélünk? Tudunk-e különbséget tenni bizonyíték és gyanú, felelősség és származás, igazságtétel és bosszú között? A történelmi alaposság nem a bűnösök mosdatása, hanem az igazság megismerésének feltétele.
A diktatúra annak idején emberekből csinált aktákat. Most mi aktákból csinálunk ellenségeket. És miközben azt hisszük, leszámolunk a múlt bűneivel, lehet, hogy éppen annak egyik legsötétebb örökségét adjuk tovább.
Mert a múltat már nem tudjuk megváltoztatni. Azt viszont igen, hogy mit teszünk egymással ma.
És talán nem az mutatja meg, mennyit tanultunk a történelemből, hogy hány embert sikerül lelepleznünk, hanem az, hogy hány embert nem teszünk tönkre igazságtalanul.
