Követ hordunk, betonelemeket emelünk a folyóba, bárkákat süllyesztünk el, zsilipet nyitunk. Katonák, vízügyesek és energetikai szakemberek dolgoznak azért, hogy Paks működjön. Ez a megfeszített munka minden elismerést megérdemel. Csakhogy van egy kérdés, amit a legnagyobb helytállás sem tehet feleslegessé: hogyan jutottunk el odáig, hogy Magyarország villamosenergia-ellátásának egyik alappillére néhány centiméter vízen múljon?

Most mindenki Paksot figyeli. Centimétereket számolunk, az osztrák vízgyűjtőkre érkező esőt várjuk, a süllyesztett bárkák hatását mérjük, és azt nézzük, milyen gyorsan készül el a fenékküszöb.

A vízügyi szakemberek döntése alapján hétfőn megnyitják a Ráckevei–Soroksári Duna-ág zsilipjét is. A közlés szerint ezzel másodpercenként húsz köbméterrel több víz kerül a főágba, amitől Paksnál körülbelül két centimétert remélnek. Két centimétert. Most ennyinek is súlya van.

Ez válságkezelés. És most szükség van rá.

A Dunán és az erőműben dolgozó szakembereket semmi vád nem érheti. Miközben az ország nagy része egy vízmérce számait nézi a kijelzőn, ők éjjel-nappal azon dolgoznak, hogy az erőmű működő egységei termelni tudjanak. De ha elmúlik a közvetlen veszély, óriási hiba lenne egyszerűen megkönnyebbülni.

Mert a Duna most nem egy új problémát mutatott meg.

Hanem egy nagyon régit.

Nem most találkoztunk először ezzel

Az Országos Atomenergia Hivatal nemzeti akcióterve már több mint egy évtizeddel ezelőtt külön foglalkozott a Duna alacsony vízállásával. Előírták az ilyen helyzetekre szolgáló berendezések rendszeres ellenőrzésének, karbantartásának és próbájának teljes körűvé tételét, valamint a hiányzó utasítások kidolgozását.

Fontos hozzátenni: a dokumentum későbbi státusztáblája szerint ezt a konkrét feladatot 17 hónappal a határidő előtt befejezték. Vagyis nem arról van szó, hogy a paksi erőműnek ne lett volna terve alacsony vízállás esetére. Volt, és a szükséges intézkedések egy részét végre is hajtották.

A mostani helyzet ennél nagyobb kérdést tett fel.

Felkészültünk-e arra, hogy maga a Duna változik meg alattunk?

2018-ban Paksnál mínusz 97 centiméteres rekordalacsony vízállást mértek. Idén augusztus elején már mínusz 140 centiméterig süllyedt a folyó. Aszódi Attila számításai szerint ez már csak néhány centiméterre volt attól a szinttől, amelynél az utolsó működő turbina hűtővízszivattyújának üzemeltethetősége is veszélybe kerül.

Tehát nem azt kell kérdezni, hogy tudtunk-e az alacsony vízállás veszélyéről.

Tudtunk.

A kérdés az, hogy mit kezdtünk azzal, amit tudtunk a folyó hosszabb távú változásáról.

És itt válik a történet igazán kellemetlenné.

Magyarországon ugyanis ritkán nincs tanulmány. Van stratégia, jelentés, szakértői anyag, bizottsági ülés és figyelmeztetés. A baj sokszor ott kezdődik, amikor mindebből döntésnek, beruházásnak és időben megépített védelemnek kellene lennie.

A papír türelmes.

A Duna kevésbé.

Amikor pedig a probléma kilép a dokumentumokból a valóságba, hirtelen már nincs idő éveket tervezni. Jön a daru, a katonaság, a rendkívüli kormányülés, a kőszállító teherautó, a bárka. És elkezdjük számolni a centimétereket.

A tűzoltás nem helyettesíti a tervezést

Két dolgot nem szabad összekeverni: azt, amit egy állam megtesz, amikor már baj van, és azt, amit azért tesz, hogy lehetőleg ne jusson el odáig.

A mostani paksi beavatkozás gyors. A fenékküszöb megépítése Aszódi Attila értékelése szerint szakmailag alkalmas lehet arra, hogy már néhány héten belül megemelje a vízszintet az erőmű vízkivételi művénél, és alacsonyabb dunai vízhozam mellett is nagyobb működési tartalékot biztosítson.

Ha ez kell ahhoz, hogy biztonságban legyen az erőmű vízellátása, meg kell építeni.

De ettől még égető marad a kérdés: miért most?

Miért akkor készül tartósabb védelem, amikor már az utolsó működő turbinák hűtővízellátását számolgatjuk centiméterről centiméterre?

Miért akkor válik stratégiai kérdéssé a víz, amikor már alig van belőle?

Aszódi ennél is keményebben fogalmazott: szerinte a rendszerváltás óta eltelt közel négy évtized sem volt elég arra, hogy megfelelően alkalmazkodjunk a megváltozott dunai környezethez.

Talán ez az egész ügy egyik legfontosabb mondata.

Mert innen már kényelmetlen lenne egyetlen kormányra mutogatni.

Ez több évtized.

Több kabinet.

Több minisztérium.

És egy olyan állami reflex, amelyben a fontos feladat addig halasztható, amíg egyszer csak sürgős nem lesz.

Paks csak láthatóvá tette, hogyan működünk

Ugyanez a logika köszön vissza a vízgazdálkodásban, a mezőgazdaságban, az infrastruktúrában és számos más területen. Sokszor pontosan látjuk a folyamatokat, mégis úgy gazdálkodunk az idővel, mintha a következő költségvetési év után megszűnne a világ.

Pedig országot nem lehet kizárólag tűzoltással működtetni.

A jó állam egyik legfontosabb feladata éppen az lenne, hogy akkor nyúljon egy problémához, amikor az még unalmas.

Amikor nincs breaking news.

Amikor nem állnak ott a kamerák.

Amikor nem kell napi huszonnégy órában követ hordani.

Amikor még van idő engedélyezni, hatást vizsgálni, vitatkozni, terveket összevetni és kiválasztani a legjobb megoldást.

A válságkezelés rendszerint drágább, kockázatosabb, és jóval kevesebb mozgásteret hagy.

Most Paksnál már nincs luxusunk tízféle megoldást hónapokig mérlegelni.

Most víz kell.

Ha megjön az eső, attól még nincs kipipálva

Ha néhány nap múlva emelkedni kezd a Duna, stabilizálódik a helyzet, és a fenékküszöb is ellátja a feladatát, nagyon könnyű lesz azt mondani: ezt is megoldottuk.

Pedig nem.

Egy közvetlen veszély elhárítása nem ugyanaz, mint a probléma hosszú távú rendezése.

Amikor elül a krízis, tiszta fejjel kell végignézni, mi volt ismert, mióta volt ismert, milyen fejlesztéseket vizsgáltak, melyek valósultak meg, melyek nem, és mire kell készülni akkor, ha az idei nyár nem kivétel, hanem előjel.

És ugyanez nem kerülhető meg Paks II. esetében sem. A jelenlegi kormány már korábban bejelentette a projekt szerződéseinek és a teljes beruházási folyamatnak a felülvizsgálatát. A mostani dunai helyzet után ebből a vízbiztonság kérdése sem maradhat ki.

Mert a Duna nem politizál.

Nem érdekli, ki kormányoz.

Nem olvas kormányprogramot, nem igazodik választási ciklusokhoz, és nem hoz több vizet azért, mert a nemzetgazdaságnak éppen arra lenne szüksége.

A természethez alkalmazkodni lehet.

Parancsolni neki nem.

A paksi szakemberek most időt nyernek nekünk. Kővel, betonnal, szaktudással és emberfeletti munkával.

A kérdés az, mit kezdünk vele.

Mert nem a Duna lett egyik napról a másikra kevés.

Az időnk lett az.