A fiataloknak elegük van a parlamenti cirkuszból, a személyeskedésből és a gyűlölködésből. Ők egyszerűen élni szeretnének – itthon. De vajon milyen jövőt építettünk nekik mi, akik egykor ugyanezzel a tűzzel akartuk megváltoztatni a világot?
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Olvastam egy bejegyzést. Fiatalok írták. Arról, hogy elegük van a parlamenti cirkuszból, a politikusok egymást túllicitáló sértegetéseiből, a végeláthatatlan személyeskedésből. Hogy őket nem érdekli, ki kezdte, ki mondta a nagyobbat, ki alázta meg látványosabban a másikat. Ők egyszerűen élni szeretnének. Tanulni, dolgozni, boldogulni, családot alapítani. Lehetőleg itthon.
Úgy fogalmaznak:nem politikai realityt akarnak nézni, hanem válaszokat kapni arra, hogy milyen jövő vár rájuk. Lesz-e megfizethető lakhatás, megfelelő oktatás, tisztességes megélhetés? Vagy az egyetlen megoldás az lesz, hogy elmennek ebből az országból?
Elolvastam. Aztán újra.
És elgondolkodtam.
Tényleg ezt látják belőlünk a fiatalok?
Egy országot, ahol felnőtt, diplomás, jól fizetett emberek úgy viselkednek a Parlamentben, ahogyan egy középiskolában nem engednénk viselkedni a gyerekeinket? Ahol fontosabb, kié az utolsó szó, mint az, hogy ki végzi el a munkát? Ahol a politikai teljesítményt lassan a beszólásokból vágott videók nézettségével mérik?
Szégyellhetnénk magunkat.
Komolyan.
Tényleg ilyen jövőt akartunk építeni nekik?
És akkor eszembe jutott valami. Valami nagyon régi, nagyon személyes emlék.
Most, hogy a lányom szalagavatója közeledik, egyre többször gondolok a sajátomra. Arra a furcsa, gyönyörű életkorra, amikor az ember már nem gyerek, de még fogalma sincs arról, milyen nehéz felnőttnek lenni. Amikor mindenre van válasza, és szentül hiszi, hogy a világ azért működik rosszul, mert az előző nemzedékek képtelenek voltak rendesen csinálni a dolgukat.
Mi is ilyenek voltunk.
Mi voltunk a NEMzedék . (A generációnk elnevezését Ágai Ágnes zseniális verse ihlette.)
A mi szalagavatónkon a beszédünket erre a versre építettük. Mert úgy éreztük, rólunk szól. Rólunk, akik nem akartunk belesimulni a készen kapott világba. Akik nem akartuk elfogadni, hogy valami csak azért van úgy, mert mindig is úgy volt. Akik kérdeztünk, vitatkoztunk, lázadtunk, és pontosan tudtuk, hogy mi majd mindent másként csinálunk.
Nagyon bátornak éreztük magunkat.
És azok is voltunk.
A versben volt egy rész, amely most, évtizedekkel később egészen másként szól hozzám:
„És már nem haverok,
Hanem generáció leszünk.”
Akkor még nem értettük igazán, milyen pontosan írja le a saját jövőnket.
Mert bizony generáció lettünk.
Felnőttünk. Szétszóródtunk. Beilleszkedtünk. Volt, aki politikus lett, más újságíró, tanár, vállalkozó, orvos. Voltak, akik megőrizték a barátságaikat, mások már szóba sem állnak egymással, mert időközben a politikai meggyőződés fontosabb lett, mint a közös múlt.
És közben észrevétlenül mi magunk lettünk a felnőttek.
Azok, akiket annak idején olyan kérlelhetetlen szigorral ítéltünk meg.
Ágai Ágnes a szülőkről is írt. A hajszolt, elfáradt, mindig mindent jobban tudó felnőttekről, akik a legjobbat akarják a gyerekeiknek, miközben olykor már arra sem marad erejük, hogy valóban meghallgassák őket.
És ott van a vers egyik legkellemetlenebb kérdése:
„Tudsz jobbat,
Mint amit ők akarnak?”
Emlékszem, mennyire biztosak voltunk abban, hogy tudunk.
Hogy majd mi megmutatjuk.
Hogy mi nem követjük el ugyanazokat a hibákat. Hogy a mi gyerekeinknek már nem kell olyan falakkal megküzdeniük, mint nekünk. Hogy szabadabb, igazságosabb, tisztességesebb világot építünk.
És egy darabig tényleg úgy tűnt, minden lehetséges.
1998-ban, immár egyetemistaként, megélhettük, hogy a Fidesz kormányra kerül, leváltva az általunk olyannyira megvetett szocialista kormányt.
Emlékszem arra az érzésre. Arra a felszabadító bizonyosságra, hogy mégis lehet változtatni. Hogy nem kell örökké ugyanazoknak vezetniük az országot. Hogy a történelem nem egy lezárt könyv, hanem olyasmi, amit mi magunk is alakíthatunk.
Akkor még nem tudtuk, mennyi csalódás, kompromisszum, küzdelem és újrakezdés vár ránk. Nem tudtuk, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek tizennyolc évesen látjuk.
És azt végképp nem gondoltuk, hogy egyszer majd mi leszünk azok, akiknek a világára a következő nemzedék azt mondja: köszönjük, de ezt így nem kérjük.
Pedig most itt tartunk.
A lányom hamarosan ott áll majd a szalagavatóján a társaival. Előttük egy egész élet. Tervek, álmok, remények, félelmek. Én pedig egy fiatalok által írt bejegyzést olvasok, és azon gondolkodom, mikor kerültünk át a másik oldalra.
Mikor lettünk mi azok, akiket számon kérnek?
És ami ennél is fontosabb: mit tudunk válaszolni?
Azt, hogy majd megértitek, ha idősebbek lesztek? Hogy a politika már csak ilyen? Hogy nem tudjátok, mi mindenen mentünk keresztül? Hogy örüljetek annak, amit kaptatok?
Ismerős mondatok.
Nekünk is mondták őket.
És mi sem szerettük hallani.
Nem gondolom, hogy a mi nemzedékünk mindent elrontott. Sőt. Sok mindenért megdolgoztunk, sok mindent felépítettünk, és olyan lehetőségeket is természetesnek vehetnek ma a gyerekeink, amelyekért korábban küzdeni kellett.
De attól, hogy sok mindent jól csináltunk, még nem kell úgy tennünk, mintha semmit sem rontottunk volna el.
Mert nézzük csak, mit mutatunk nekik!
Arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy ne bántsák egymást. Hogy a zaklatás elfogadhatatlan, hogy másokat megalázni nem menő, hogy vitatkozni érvekkel kell, nem sértegetéssel. Aztán bekapcsoljuk a parlamenti közvetítést, és felnőtt emberektől pontosan azt látják, amiért egy középiskolában fegyelmi járna.
A politikusok egymást túllicitáló beszólásait pedig saját szurkolótáboruk ünnepli. Mintha egy sértés politikai teljesítmény volna. Mintha attól, hogy valakit sikerült nyilvánosan megalázni, máris jobb lett volna az oktatás, az egészségügy vagy a fiatalok lakhatási helyzete.
Pedig nem lett.
És ezt ők pontosan látják.
Az iGEN bejegyzésében van egy zseniális hasonlat. Ha beázik a tetőnk, szakembert hívunk. De képzeljük el, hogy a mester munka helyett egész nap az előző szakembert szidja, összeveszik a szomszéddal, videót készít a balhéról, majd este elégedetten távozik, mert szerinte mindenkit sikerült helyretennie.
A tető persze továbbra is beázik.
Kifizetnénk?
Dehogy.
A politikusokat viszont minden hónapban fizetjük. Akkor is, ha a tető továbbra is beázik.
És bizony, ezt olvasva nehéz volna azt mondani, hogy a fiataloknak nincs igazuk.
Mert lehet vitatkozni, sőt kell is. Lehet keményen számon kérni, leleplezni a hazugságokat, feltárni a visszaéléseket, követelni a felelősségvállalást. De a személyeskedés nem érv, a megalázás nem teljesítmény, a politikai bosszú pedig nem országépítés.
És van ennek egy erkölcsi oldala is, amelyről különösen nem szeretnék megfeledkezni.
Keresztény emberként hogyan beszélhetnénk hitelesen az emberi méltóságról, a felebaráti szeretetről, ha közben tapsolunk a másik ember nyilvános megalázásának, csak mert éppen politikai ellenfelünkről van szó?
Hogyan kérhetjük számon a gyerekeinken a tiszteletet, ha mi magunk sem adjuk meg egymásnak?
És milyen alapon várjuk el tőlük, hogy különbek legyenek nálunk, ha közben az ellenkezőjére mutatunk példát?
Nem, nem kell mindenben egyetértenünk. Nem kell feladnunk a meggyőződésünket. Nem kell megtagadnunk mindazt, amiért évtizedeken keresztül küzdöttünk. De talán nem ártana újra megtanulnunk, hogy a politikai ellenfél nem feltétlenül személyes ellenség.
És hogy egy ország nem attól lesz erősebb, ha a benne élők egyre jobban gyűlölik egymást.
Miközben ezen gondolkodtam, egyszer csak valami egészen különös dologra lettem figyelmes.
Először csak elmosolyodtam. Aztán rájöttem, hogy ebben talán az egész történet benne van.
Mi voltunk a NEMzedék.
Akik nemet mondtak arra a világra, amelyet készen kaptak.
És most jöttek ők.
Az iGEN.
Milyen gyönyörű játékot produkál néha az élet!
A mi nagy, dacos NEM-ünk után itt van az ő IGEN-jük.
Nem tudom, gondoltak-e erre a párhuzamra, amikor a nevüket választották, de számomra most különös jelentést kapott.
Mert a nemet mondásnak megvolt a maga ideje. Szükség volt rá, hogy elutasítsuk azt, amit igazságtalannak tartottunk. Hogy megkérdőjelezzük a megváltoztathatatlannak hitt szabályokat. Hogy ne fogadjuk el természetesnek a készen kapott világot.
De egy országot nem lehet örökké csak a NEM-re építeni.
Előbb-utóbb kell egy IGEN is.
Igen a tisztességre. Igen a vitára, de nem a gyalázkodásra. Igen a munkára, a felelősségre, az emberi méltóságra. Igen arra, hogy a közélet ne a politikusok egymással vívott, végtelen személyes háborújáról szóljon, hanem azokról, akiknek a képviseletére felhatalmazást kaptak.
És talán éppen ezt próbálják most elmondani nekünk.
Nem azt, hogy mindenre tudják a választ. Nem azt, hogy nálunk okosabbak, tapasztaltabbak vagy tévedhetetlenebbek. Hanem azt, hogy szeretnének egy olyan országban élni, ahol lehet különbözőképpen gondolkodni anélkül, hogy egymás ellenségeivé válnánk.
Ahol nem kell minden reggel kiválasztani, kit kell aznap megvetni.
Ahol a politikusok legalább annyi energiát fordítanak a problémák megoldására, mint egymás lejáratására.
És ahol a fiataloknak nem kell azon gondolkodniuk, hogy a boldoguláshoz előbb el kell-e hagyniuk a hazájukat.
Nagy kérés?
Szerintem nem.
Inkább az a szomorú, hogy ezt már külön kérni kell.
És itt jutott eszembe Ágai Ágnes versének egy másik, számomra most különösen fájdalmas gondolata. A fiatalok ki akarják ütni maguk körül a falakat. Ki akarnak szabadulni. Ahogyan mi is ki akartunk.
De mi van, ha időközben éppen mi építettünk új falakat?
Politikai táborok közé. Családtagok közé. Barátok közé. Generációk közé.
Mi, akik annak idején annyira biztosak voltunk abban, hogy mindent másként csinálunk.
És akkor újra felmerül bennem a kérdés: tényleg ilyen jövőt akartunk építeni a gyerekeinknek?
Egy országot, ahol már egy családi ebéd is politikai csatatérré válhat? Ahol régi barátságok szakadnak szét véleménykülönbségek miatt? Ahol egy parlamenti ülés néha inkább hasonlít egy iskolai veszekedésre, mint felelős törvényhozói munkára?
Ha erre a válaszunk nem, akkor talán ideje volna változtatni rajta.
És nem feltétlenül a fiataloknak kellene elkezdeniük.
Hamarosan ott ülök majd a lányom szalagavatóján. Nézem őt és a társait, akik előtt még minden nyitva áll, és biztosan eszembe jut majd a saját szalagavatónk. A régi beszédünk. Ágai Ágnes verse. A mi nagy, dacos, rendíthetetlen NEM-ünk.
És az a lány, aki egykor olyan biztos volt benne, hogy a saját nemzedéke jobbá teszi a világot.
Nem szégyellem azt a lányt.
Büszke vagyok rá.
Arra, hogy mert hinni. Mert kérdezni. Mert nemet mondani. Hogy nem akarta elfogadni a készen kapott válaszokat.
De ma már azt is tudom, hogy a bátorságnak van egy másik formája. Talán nehezebb is, mint tizennyolc évesen szembemenni a világgal.
Beismerni, hogy nem sikerült mindent úgy megcsinálnunk, ahogyan szerettük volna.
Hogy nem minden döntésünk volt jó. Hogy nem minden harcunknak lett olyan eredménye, amilyenre vágytunk. És hogy a gyerekeinknek joguk van mást, jobbat akarni.
Nem kell mindenben igazat adnunk nekik. De meghallgatnunk kötelességünk őket.
Mert a következő nemzedéknek nem az a dolga, hogy igazolja az előzőt. Hanem hogy továbbvigye mindazt, amit érdemes, és legyen bátorsága megváltoztatni azt, amit nem.
És ha valamire igazán büszke szeretnék lenni majd egyszer, az nem az, hogy a lányom mindenben egyetért velem.
Hanem az, hogy mer önállóan gondolkodni. Hogy képes kérdezni, vitatkozni, nemet mondani. Hogy fontos neki az igazság, az emberi méltóság, a hazája és a saját jövője.
És hogy mindezekre egyszer igent tud mondani.
Mi voltunk a NEMzedék. Most jön az iGEN.
Mi annak idején ki akartuk ütni a falakat, hogy kiszabaduljunk.
Ők most azt kérdezik tőlünk, miért építettünk helyettük újakat.
És tudják mit?
Lehet, hogy nem magyarázkodnunk kellene.
Hanem segíteni nekik lebontani azokat.
Mert mi nem azért akartuk megváltoztatni a világot, hogy egyszer majd a saját gyerekeinknek kelljen kiszabadulniuk belőle.





