Kikből lett miniszter, bíró, médiavezető vagy országos politikus? Családok, házasságok, intézetek, mentorok és politikai műhelyek ötven éven át. Új tényfeltáró sorozatunkban azt vizsgáljuk, hogyan öröklődött tovább a kapcsolati és kulturális tőke Magyarországon.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Ha a magyar politika elmúlt ötven évét kizárólag pártok, választások és kormányváltások történeteként nézzük, akkor könnyen az az érzésünk támadhat, hogy egymást követő, jól elkülöníthető korszakok váltották egymást. Volt a késő Kádár-rendszer, jött a rendszerváltás, létrejöttek az új pártok, megjelent a demokratikus ellenzékből kinövő liberális elit, majd a szocialista–szabad demokrata kormányok, később a Fidesz kétharmados korszaka, végül a mostani politikai átrendeződés. A felszínen valóban ez történt. Csakhogy ha a pártlogók mögé nézünk, és nem a szervezeteket, hanem az embereket, a családokat, a házasságokat, az intézményi pályákat és a kapcsolati hálókat kezdjük vizsgálni, már jóval kevésbé tiszta törések rajzolódnak ki. Inkább átmenetek, visszatérő nevek, új szerepben felbukkanó családok és olyan társadalmi közegek, amelyek a politikai rendszereknél jóval tartósabbnak bizonyultak.
Ebből a nézőpontból nem az a legérdekesebb kérdés, hogy valaki kommunista, liberális, konzervatív vagy jobboldali családból érkezett-e, hanem az, hogy milyen társadalmi és intézményi tőkét örökölt, és ez mennyiben segítette abban, hogy később maga is az ország politikai, gazdasági, jogi vagy kulturális elitjének részévé váljon. A politikai meggyőződés ugyanis változhat egyetlen generáció alatt, sőt nem ritka, hogy a gyerek kifejezetten szembefordul a szülő világnézetével. A családi kapcsolatok, a műveltség, az intézmények ismerete, a társadalmi magabiztosság és az a képesség, hogy valaki tudja, melyik ajtón kell kopogtatni, kit kell felhívni, hogyan működik egy minisztérium, bíróság vagy szerkesztőség, ennél sokkal lassabban tűnik el.
Magyar Péter családja ebből a szempontból szinte tankönyvi példa. Anyai nagyapja, dr. Erőss Pál a Legfelsőbb Bíróság bírája volt, később az igazságügyi tárcánál töltött be vezető szerepet, miközben a Jogi esetek című televíziós műsor révén országosan ismert jogásszá vált. Magyar anyai nagyanyja Mádl Teréz volt, Mádl Ferenc későbbi köztársasági elnök testvére, maga Mádl pedig Magyar Péter keresztapja lett. A következő generációban Magyar édesanyja, dr. Erőss Mónika is a bírói pályán jutott magasra, a Kúria főtitkári tisztségéig, majd az Országos Bírósági Hivatal elnökhelyettesi posztjáig. A családban az ügyvédi és bírói világ ma is jelen van, miközben Magyar Péter a politikai végrehajtó hatalom csúcsára került, testvére, Magyar Márton pedig a média területén épített pozíciót a Kontroll felelős kiadójaként. Egyetlen családi történetben így találkozik az igazságszolgáltatás, az ügyvédség, az állami igazgatás, a politika és a média. Nem azért érdekes ez, mert önmagában bármi kifogásolható volna benne, hanem azért, mert jól megmutatja, milyen módon sűrűsödhet össze több különböző intézményi szféra ugyanazon családi háttér körül.
Hasonlóan tanulságos, bár teljesen más irányból, Vitézy Dávid családja. Anyai nagyapja Erdős Péter, a késő Kádár-kor könnyűzenei életének egyik legerősebb irányítója volt, lánya, Hankiss Ágnes pedig később már a rendszerváltás utáni jobboldali politikában vált ismert szereplővé. Vitézy Dávid maga a jelenlegi politikai elit tagja, miközben apai családjában szintén közéleti, filmes és üzleti szereplőket találunk. Itt már három generáció és három eltérő politikai korszak kapcsolódik össze egyetlen családfán belül: államszocialista kulturális hatalom, rendszerváltás utáni jobboldali értelmiségi-politikai pálya és mai kormányzati szerep. Ez különösen jól mutatja, hogy az ideológiai irányváltás nem feltétlenül jelenti az elitpozíció eltűnését, inkább azt, hogy ugyanaz a kulturális vagy társadalmi tőke más politikai közegben hasznosul tovább.
A rendszerváltás utáni liberális elit vizsgálatakor még összetettebb kép rajzolódik ki. A demokratikus ellenzék, a szamizdat, az MTA különböző műhelyei, a Pénzügykutató és más kutatóintézetek olyan társadalmi közeget hoztak létre, amelyben a későbbi politikusok, értelmiségiek és médiában dolgozó szereplők már jóval 1990 előtt ismerték egymást. A pártok ugyan később alakultak meg, a személyes és szakmai kapcsolatok jelentős része azonban korábban megszületett. Magyar Bálint, Hodosán Róza és Demszky Gábor története ennek egyik látványos példája, mert itt a politikai és személyes kapcsolatok szinte egymásba csúsznak. Hodosán a demokratikus ellenzék és később az SZDSZ meghatározó szereplője volt, előbb Demszky Gábor felesége, majd Magyar Bálint házastársa lett, miközben Demszky és Magyar ugyanannak a pártnak vezető politikusai voltak. A történet egy későbbi pontján Demszky Révai Verát vette feleségül, aki Révai József kommunista kultúrpolitikus unokája volt. Ezzel egyetlen politikai és családi hálóban kapcsolódik össze a Rákosi-korszak kulturális elitje, a demokratikus ellenzék és a rendszerváltás utáni liberális politika.
A Rajk család története pedig arra figyelmeztet, hogy mindebből nem szabad egyszerű ideológiai öröklődést levezetni. Idősebb Rajk László kommunista belügyminiszter volt, majd ugyanennek a rendszernek a koncepciós perében kivégezték, fia pedig később a demokratikus ellenzék és az SZDSZ egyik ismert alakja lett. A politikai tartalom tehát gyökeresen megváltozott, a család társadalmi láthatósága és kulturális pozíciója azonban nem tűnt el. Ez talán az egyik legfontosabb tanulság: az elit sokszor nem ugyanazokat a nézeteket örökíti tovább, hanem a mozgásteret, a kapcsolati hálót, a kulturális biztonságot és az intézményi közelséget.
Ugyanez más formában látható az Apró–Dobrev-vonalon. Apró Antal a kommunista rendszer legfelső vezetésének egyik meghatározó szereplője volt, lánya, Apró Piroska a gazdasági és állami vezetésben szerzett pozíciókat, Dobrev Klára pedig már a rendszerváltás utáni politikában vált országosan ismert szereplővé. Gyurcsány Ferenccel kötött házassága a családi történetet a rendszerváltás utáni gazdasági és politikai elit egy másik ágával kapcsolta össze. Itt különösen jól látszik, hogy 1990 nem egyszerűen egy teljes társadalmi nullázás volt. A politikai rendszer megszűnt, a korábban felhalmozott társadalmi, kulturális és gazdasági tőke azonban sok esetben tovább élt, és új intézményi keretek között hasznosult.
Az elitkutatásnak éppen ezért nem szabad megállnia a családfáknál. Legalább ilyen fontosak az intézmények, mert a magyar elit jelentős része nem vérségi kapcsolat, hanem közös műhelyek, kutatóintézetek, szerkesztőségek, minisztériumok és egyetemek révén kapcsolódott össze. A Pénzügykutató, az MTA egyes intézetei, a film- és kulturális világ, az állami média, később pedig a szamizdat és a demokratikus ellenzék környezete olyan terepek voltak, ahol emberek megismerték egymást, kialakultak a szakmai szövetségek, és gyakran az első politikai kapcsolatok is. Ez a hálózat a rendszerváltás után részben pártokban, minisztériumokban, önkormányzatokban, szerkesztőségekben és gazdasági pozíciókban folytatódott.
Mező Gábor eddigi kutatásai azért fontosak ehhez a sorozathoz, mert évek óta következetesen foglalkozik a kommunista és posztkommunista média-, kulturális és állambiztonsági hálózatok továbbélésével, illetve azokkal a személyi és intézményi kapcsolatokkal, amelyek a rendszerváltás előtt és után is kimutathatók. Ezeket a munkákat azonban nem végső megfejtésként, hanem kutatási térképként érdemes használni: ahol kapcsolatot találunk, ott vissza kell menni az életrajzi, intézményi és lehetőség szerint levéltári forrásokhoz, mert csak így válik el egymástól a tény, a következtetés és az értelmezés.
A legérdekesebb kérdés azonban talán mégsem az, hogyan működött mindez 1989 előtt vagy közvetlenül utána, hanem az, mi történt a második és harmadik generációval. Kik kerültek a médiába, kik lettek bírók, ügyvédek, üzletemberek, állami vezetők vagy politikusok, és mennyiben volt ebben szerepe annak, amit otthonról hoztak? A mai politikai elitben már egyre több olyan szereplő jelenik meg, aki maga nem volt részese a Kádár-rendszernek vagy a rendszerváltásnak, családi és kapcsolati háttere azonban közvetlenül visszanyúlik ezekhez a korszakokhoz. Magyar Péter, Vitézy Dávid vagy Dobrev Klára ebből a szempontból nem elszigetelt szereplők, hanem egy hosszabb társadalmi történet újabb generációi.
Ezért indul el ez a sorozat. Nem azért, hogy családi kapcsolatból bűnt vagy politikai azonosságot vezessünk le, hanem azért, hogy megértsük, hogyan öröklődik tovább Magyarországon a hozzáférés a hatalomhoz. Milyen szerepe van ebben a családnak, a házasságnak, a keresztapaságnak, a mentorálásnak, a közös intézményi múltnak, a politikai szocializációnak és annak a kapcsolati tőkének, amelyet egyik generáció a másiknak átad?
A következő részekben ezért külön vizsgáljuk az Erdős–Hankiss–Vitézy-vonalat, az SZDSZ személyes és politikai hálóját Magyar Bálinttal, Hodosán Rózával és Demszky Gáborral, a Rajk család történetét, a Révai-vonalat, majd azokat az intézményi műhelyeket, ahol a későbbi politikai elit jelentős része már a rendszerváltás előtt összeért. Végül eljutunk a második és harmadik generációhoz, és egyetlen hálózati térképen próbáljuk majd megmutatni mindazt, amit dokumentálni lehet: rokonságot, házasságot, közös munkahelyet, mentori kapcsolatot, pártot, szerkesztőséget, állami vállalatot, kutatóintézetet.
Lehet, hogy a végén nem egyetlen nagy magyarázatot kapunk. Valószínűbb, hogy valami ennél érdekesebbet: egy olyan ország képét, ahol a politikai rendszerek gyorsabban változtak, mint azok a társadalmi közegek, amelyekből az elit újra és újra kinőtt.
És talán éppen ez az, amit eddig túl ritkán néztünk meg egyben.
