Szent Mór – latin nevén Mauritius – a hagyomány szerint a thébai légió tisztje volt. Társaival Egyiptom Théba környékéről származott, és a római hadseregben szolgált. A kereszténység addigra már mély gyökeret eresztett ezen a vidéken, így a katonák között is sok keresztény lehetett. A magyar katolikus hagyomány Mór mellett név szerint Exsuperiust, Candidust, Victort, Innocentiust és Vitalist is megőrizte.

A történet a 3. század végére vezet vissza. Maximianus császár idején a keresztényüldözés a birodalom hadseregét sem kerülte el, sőt a katonáktól különösen szigorúan követelték meg a császári rendelkezések teljesítését. A thébai légió tagjai azonban a hagyomány szerint megtagadták, hogy pogány áldozatot mutassanak be, majd azt is, hogy keresztények üldözésében vegyenek részt. Agaunumban, a mai svájci Saint-Maurice területén szenvedtek vértanúhalált valamikor 284 és 293 között.

Katonák voltak, mégsem tették le a lelkiismeretüket

Talán éppen ettől olyan megrendítő ez a történet. Mór és társai nem lázadók voltak, nem menekültek el a kötelességük elől, és nem tagadták meg önmagában a katonai szolgálatot. Katonák voltak, akik addig teljesítették a parancsot, ameddig az nem követelte tőlük, hogy megtagadják Istent vagy ártatlan emberek ellen forduljanak.

Szent Eucherius lyoni püspök az 5. században jegyezte le a róluk fennmaradt hagyományt. Elbeszélése szerint Mór arra emlékeztette a császárt, hogy katonai szolgálattal tartoznak neki, de Istennek az életükkel és a lelkiismeretükkel. A történet egyik legfontosabb gondolata szerint azért álltak fegyverben, hogy a polgárokat védjék, és nem azért, hogy ellenük forduljanak.

Ez a mondat évszázadok távolából is nehéz kérdést tesz fel.

Mit teszünk akkor, amikor az engedelmesség és a lelkiismeret már nem ugyanabba az irányba mutat?

Könnyű hűségesnek lenni addig, amíg a hűségnek nincs ára. Könnyű kimondani, hogy hiszünk valamiben, amíg emiatt nem veszítünk el semmit. A keresztény hit azonban újra és újra odaviszi az embert ehhez a határhoz: mi az, amit még a félelem, az egzisztencia, a pozíció vagy akár az életünk megóvásáért sem tehetünk meg?

Mórék válasza világos volt.

Nem támadtak a saját bajtársaikra, nem fogtak fegyvert a császár ellen, de nem tették meg azt sem, amit bűnnek tartottak. A hagyomány szerint még akkor sem álltak ellen, amikor társaikat megtizedelték, végül pedig rájuk is kimondták a halálos ítéletet.

A hit néha egyetlen nemet jelent

Szeretjük a hitet nagy szavakkal körülvenni, pedig sokszor egészen hétköznapi döntésekben mutatkozik meg. Abban, hogy kimondunk-e valamit, amiről tudjuk, hogy hazugság. Hallgatunk-e, amikor valakit igazságtalanság ér. Megtesszük-e azt, amit mindenki más természetesnek tart, miközben belül pontosan érezzük, hogy helytelen.

Nem mindenkinek kell vértanúvá lennie. De mindannyiunk életében akadnak pillanatok, amikor valamiért fizetni kell, ha önmagunkhoz és Istenhez hűek akarunk maradni.

Szent Mór és társai története ezért nem egy régi katonalegenda poros lapja. Arról beszél, hogy az embernek lehet rangja, felettese, kötelessége és félelme, mégsem adhatja át másnak a felelősséget azért, amit ő maga megtesz.

És talán ez az egyik legnehezebb keresztény mondat is: nem mondhatjuk mindig azt, hogy csak azt tettem, amit mondtak.

Mórék tudták, hogy a döntésüknek következménye lesz. Mégsem kerestek kibúvót.

Nem azért, mert nem féltek.

Hanem mert volt valami, amit a félelmüknél is nagyobbnak tartottak.

Szent Mór és vértanútársai, imádkozzatok értünk, hogy amikor választanunk kell a könnyebb út és a helyes között, legyen bátorságunk felismerni, melyiket kéri tőlünk Isten – és legyen erőnk végig is menni rajta.