A modern politikai és társadalmi mozgalmak életében elkerülhetetlenül eljön a pillanat, amikor a kezdeti, idealista lelkesedést felváltja a szervezeti struktúrák kiépítése. Ez az átmenet azonban ritkán zajlik feszültségektől mentesen. Különösen igaz ez akkor, ha a tagság úgy érzi, hogy a döntéshozók eltávolodtak a bázistól, és a korai elköteleződést háttérbe szorítják a pragmatikus politikai érdekek. A keresztény társadalmi tanításban is központi szerepet játszó szubszidiaritás és a párbeszéd elve arra emlékeztet minket, hogy egyetlen közösség sem működhet tartósan anélkül, hogy tagjait ne partnerként, hanem puszta eszközként kezelné.

Ez a belső feszültség most egy konkrét hazai politikai formációban is felszínre tört. Amint arról a Magyar Nemzet beszámolójában olvashatunk, a Tisza Párt régebbi, elkötelezett aktivistái nyílt levélben fejezték ki nemtetszésüket a párt vezetésének. Az alapvető elégedetlenség hátterében a belső kommunikáció hiányosságai és az alapítók háttérbe szorulása állhat, ami komoly kérdéseket vet fel a mozgalom belső kohéziójával és hitelességével kapcsolatban.

Egy közösség – legyen az egyházi, civil vagy politikai jellegű – ereje mindig az egymás iránti kölcsönös tiszteletben és az őszinte kommunikációban rejlik. Ha a csúcsvezetés elszigetelődik a bázistól, az óhatatlanul erodálja a bizalmat.

Keresztény értelmiségiként fontos látnunk, hogy a hatalomtechnikai szempontok soha nem írhatják felül az emberi kapcsolatok méltóságát és a közös munka tiszteletét. A Tisza-aktivisták lépése egyfajta segélykiáltásként is értelmezhető, amely rávilágít arra, hogy a politikai megújulás nem csupán a külső szimbólumokban, hanem a belső demokrácia és a hitelesség megélésében kell hogy megnyilvánuljon.