Könnyű Isten jóságáról beszélni, amikor rendben van az élet.

Amikor egészségesek vagyunk. Amikor van munkánk. Amikor a gyerekünk jól van. Amikor szeretnek bennünket. Amikor egy imádság után úgy alakulnak a dolgok, ahogyan reméltük.

De mi történik akkor, amikor nem?

Amikor hónapokon át imádkozunk valakiért, és mégis elveszítjük.

Amikor egy házasságért küzdünk, mégis szétesik.

Amikor mindent megtettünk, mégis kudarcot vallunk.

Amikor igazságtalanság ér bennünket, miközben az, aki okozta, látszólag vígan éli tovább az életét.

Ilyenkor a „mindennek oka van” típusú mondatok nem feltétlenül segítenek. Néha kifejezetten fájnak.

Mert az ember ilyenkor nem teológiai magyarázatot keres.

Hanem Istent.

És amikor nem érzi a jelenlétét, megszületik benne egy kérdés, amelyet sok keresztény még önmagának is fél bevallani:

Haragszom Rád. Szabad ezt?

A Biblia nem steril emberek története

Ha azt gondoljuk, hogy a hit azt jelenti, hogy Istennel kapcsolatban soha nem lehetnek kemény kérdéseink, érdemes újra kinyitni a Bibliát.

Meglepően sok indulat van benne.

Jób elveszíti gyermekeit, vagyonát és egészségét. Nem mosolyogva jelenti ki, hogy biztosan minden így volt jól. Kérdez. Tiltakozik. Perbe szállna Istennel. Meg akarja érteni, miért történt vele mindez.

Jeremiás próféta sem mindig választékosan panaszkodik. Van, amikor olyan keserűséggel beszél Istenhez, amelyet ma talán illetlennek éreznénk egy templomban.

A zsoltárok között pedig újra és újra felhangzik:

„Meddig még, Uram?”

Ez nem a hitetlenség mondata.

Ez annak az embernek a kiáltása, aki még mindig Istenhez beszél.

És talán éppen ez a lényeg.

A harag és a közöny nem ugyanaz

Ha haragszunk valakire, az furcsa módon azt is jelenti, hogy még fontos nekünk.

A legvégső eltávolodás nem feltétlenül a düh.

Hanem a közöny.

Amikor már nem kérdezünk. Nem vitatkozunk. Nem várunk választ. Egyszerűen becsukjuk az ajtót.

Az Istennel szembeni harag mögött ezzel szemben gyakran ott van egy nagyon mély hit:

„Azt hittem, számíthatok Rád.”

Ez fáj.

De még mindig kapcsolat.

Talán ezért veszélyes azt mondani egy szenvedő embernek, hogy ne legyen dühös Istenre.

Miért ne mondhatná el Neki?

Ha Isten valóban Isten, akkor a haragunkat is elbírja.

Nem kell előtte jobb kereszténynek mutatnunk magunkat annál, amilyenek éppen vagyunk.

Jézus sem hallgatta el az elhagyatottságot

A kereszténység középpontjában ráadásul nem egy olyan Megváltó áll, aki kívülről szemléli az emberi szenvedést.

Jézus a kereszten maga is kimondja a 22. zsoltár szavait:

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Ennél megrendítőbb mondatot nehéz elképzelni.

Nem azt mondja: semmi baj.

Nem tesz úgy, mintha nem fájna.

Nem játssza el az érinthetetlen hőst.

Kimondja az elhagyatottságot.

A kereszt ezért a keresztény ember számára nem egyszerű válasz a szenvedés problémájára. Sokkal inkább annak jele, hogy Isten nem maradt kívül rajta.

Ez persze nem válaszol meg minden „miértet”.

Egy gyermek elvesztésére nincs olyan teológiai mondat, amelytől az édesanya másnap reggel már ne sírna.

Egy árulás nem lesz kevésbé fájdalmas attól, hogy idézünk hozzá egy szép bibliai verset.

A hit nem érzéstelenítő.

Nem minden szenvedésre kell azonnal magyarázatot találni

Talán keresztény közösségeink egyik hibája, hogy túlságosan gyorsan akarunk választ adni.

Valaki elmondja, hogy összeomlott az élete, mi pedig már keressük is a megfelelő mondatot.

„Isten útjai kifürkészhetetlenek.”

„Majd meglátod, ennek is célja volt.”

„Isten csak akkora terhet ad, amekkorát elbírsz.”

Jó szándékból mondjuk.

De néha az embernek nem válaszra van szüksége.

Hanem valakire, aki leül mellé.

Aki nem próbálja öt perc alatt megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

Aki képes vele együtt hallgatni.

Aki azt mondja:

Nem tudom, miért történt. De itt vagyok.

Talán ez sokszor keresztényibb válasz, mint bármilyen kész magyarázat.

A hit nem bizonyosság minden kérdésben

Sokáig azt gondolhatjuk, hogy az erős hit azt jelenti: az ember mindenre tudja a választ.

Talán éppen fordítva van.

Az érett hit képes együtt élni olyan kérdésekkel is, amelyekre nincs válaszunk.

Nem azért, mert nem érdekel bennünket a válasz.

Hanem mert felismerjük, hogy Istenbe vetett bizalmunk és a világ teljes megértése nem ugyanaz.

Lehet hinni úgy, hogy közben nem értünk.

Lehet remélni úgy, hogy közben félünk.

Lehet imádkozni úgy, hogy közben dühösek vagyunk.

És lehet Istenhez tartozni úgy is, hogy időnként csak ennyit tudunk mondani:

„Nem értelek.”

Talán így kezdődik újra a beszélgetés

Ha most haragszol Istenre, talán nem az az első feladatod, hogy gyorsan megszüntesd ezt az érzést.

Ne hazudj Neki.

Mondd el.

Mondd el, mi fáj.

Mondd el, mit tartasz igazságtalannak.

Mondd el azt is, ha csalódtál.

Akár azt is, hogy most nem tudsz úgy hinni, ahogyan régen.

Az ima nem attól ima, hogy szépen hangzik.

Hanem attól, hogy Istenhez szól.

És lehet, hogy egy ideig nem érkezik olyan válasz, amilyet várunk.

De van valami különös abban az emberben, aki még a haragjával is Istenhez fordul.

Mert tulajdonképpen azt mondja:

„Még mindig Veled akarom megbeszélni.”

Talán néha ennyi marad a hitből.

És talán néha ennyi éppen elég.