Nyolcszázezer ember egy párizsi misén önmagában még nem jelenti azt, hogy Európa visszatért a kereszténységhez. Azt viszont nehéz nem észrevenni, hogy miközben évtizedek óta az Egyház visszaszorulásáról, kiürülő templomokról és elvilágiasodó társadalmakról beszélünk, emberek százezrei még mindig elindulnak, ha valaki olyan kérdésekről beszél nekik, amelyekre a modern világ egyre nehezebben talál választ.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Miért indulnak el újra fiatalok és családok a kereszténység felé egy olyan Európában, amelyről évtizedek óta azt halljuk, hogy maga mögött hagyta a vallást? Párizsban nyolcszázezren gyűltek össze XIV. Leó pápa miséjén. Lehet, hogy nem Európa tér vissza a hithez — de az biztos, hogy újra kérdez.
Szeptember végén Párizsban a Place de la Concorde-tól egészen a Diadalívig megtelt a Champs-Élysées. A Vatikán becslése szerint mintegy nyolcszázezren vettek részt XIV. Leó pápa szabadtéri miséjén, jóval többen annál, mint amennyire előzetesen számítottak. Lehet ezt egy nagy világesemény látványosságával magyarázni, a pápa személyes vonzerejével, kíváncsisággal vagy egyszerű tömeghatással, csakhogy közben más jelek is arra utalnak, hogy valami mégis változik.
Franciaországban az elmúlt években látványosan nőtt a felnőttként megkeresztelkedők száma, és különösen sok köztük a fiatal. Ettől természetesen még nem fordult vissza a szekularizáció, és nem lett Franciaországból egyik napról a másikra vallásos ország. Ennél azonban érdekesebb kérdés, hogy miért indul el egy húsz- vagy harmincéves ember ma a kereszténység felé.
Mit keres?
Aligha több információt, abból már így is túl sok van. Nem szórakozást, nem kényelmet, nem újabb fogyasztási lehetőséget, mert ezekből sem szenvedünk hiányt. Európa történelmi értelemben soha nem élt ilyen biztonságosan, ilyen kényelmesen és ilyen sok választási lehetőség között, mégis egyre többet beszélünk magányról, szorongásról, széteső közösségekről, identitásválságról és arról a nehezen megfogható ürességről, amelyet sem egy újabb képernyő, sem egy újabb utazás, sem egy újabb vásárlás nem tölt ki tartósan.
A modern világ remekül megtanított bennünket arra, hogyan éljünk kényelmesebben, de arra már jóval kevésbé, hogy miért érdemes élni.
Talán ezért volt erős XIV. Leó párizsi üzenete is, amikor arról beszélt, hogy az ember belső ürességét nem lehet anyagi javakkal betölteni. Ez a mondat első hallásra egyszerű, pedig valójában egy egész korszak gyenge pontjára tapint rá. Mert lehet egy társadalom gazdag, technológiailag fejlett, szabad és mégis bizonytalan abban, hogy mit tartson jónak, mihez mérje önmagát, mit kezdjen a szenvedéssel, az öregséggel, az áldozattal vagy éppen a hűséggel.
Európa talán nem egyszerűen a vallását veszítette el az elmúlt évtizedekben, hanem vele együtt azt a közös nyelvet is, amelyen ezekről a kérdésekről beszélni tudott.
Mi a jó? Mi a rossz? Van-e önmagában értéke annak az embernek, aki már nem hasznos, nem fiatal, nem sikeres, nem egészséges? Mit jelent felelősséget vállalni a másikért? Miért fontos a család, a hűség, a megbocsátás, az áldozat? És mi történik akkor, amikor az ember többé nem saját magát tekinti minden dolgok végső mércéjének?
A kereszténység ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszokat ad, és soha nem is ígérte, hogy könnyű lesz. Nem azt mondja, hogy nem lesz szenvedés, hanem azt, hogy a szenvedésnek sem kell értelmetlennek lennie. Nem azt mondja, hogy minden vágyunk teljesülhet, hanem azt, hogy nem minden vágyunk vezet jó helyre. Nem azt ígéri, hogy az ember mindig erős lesz, hanem azt, hogy gyengeségében sem veszti el az értékét.
Ez ma talán radikálisabban hangzik, mint valaha.
Egy olyan világban, amely szinte folyamatosan azt üzeni, hogy legyél több, szerezz többet, mutass többet magadból, legyél sikeresebb, szebb, fiatalabb és láthatóbb, a kereszténység valami egészen mást állít: az ember értéke nem abból fakad, amit megszerzett, és nem is abból, amire képes.
Van értéke azért, mert ember.
A párizsi nyolcszázezres tömegből természetesen nem kell keresztény reneszánszt kiolvasni. A kontinens szekularizációja mély és hosszú folyamat, amelyet egyetlen pápai mise nem ír át. De talán nem is ez a lényeg.
Hanem az, hogy egy olyan Európában, amelyről hosszú ideje azt mondjuk, hogy már nincs szüksége Istenre, még mindig százezrek gyűlnek össze azért, hogy meghallgassanak valakit, aki arról beszél: az ember önmagában nem elég önmagának.
Lehet, hogy Európa még nem tudja pontosan, mit keres.
De az már önmagában sokat elárul, hogy újra kérdez.
