Az esküvő után természetesen a házastársunk válik a legközelebbi társunkká, akivel közös életet építünk. Ettől azonban egyikünk sem érkezik előzmények nélkül a házasságba. Vannak szüleink, testvéreink, nagyszüleink, közös emlékeink, hagyományaink és olyan kapcsolataink, amelyek jóval azelőtt kialakultak, hogy megismertük volna egymást.

Éppen ezért fájdalmas lehet, amikor az egyik fél azt tapasztalja: míg párja saját családjának igényei magától értetődően fontosak, az övéi rendre háttérbe szorulnak.

A szeretet nem egyforma, de mindkét családnak jár a megbecsülés

Természetes, hogy másfajta kötelék fűz bennünket azokhoz, akikkel együtt nőttünk fel, mint azokhoz, akiket a házastársunk révén ismertünk meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a társunk családjára kívülállóként kellene tekintenünk. A házassággal az ő szerettei is közelebb kerülnek hozzánk, és idővel valódi szeretet, ragaszkodás és összetartozás alakulhat ki közöttünk. Ennek alapja a kölcsönös figyelem, a tisztelet és annak felismerése, hogy akik fontosak a társunknak, azoknak a közös életünkben is helyük van.

Ennek jelentőségét kutatások is vizsgálták. Egy házasság előtt álló párokat és édesanyáikat követő vizsgálat azt találta, hogy a házasság előtti pozitív érzelmi kapcsolat és a leendő anyóssal kialakított személyes kontaktus összefüggött az esküvő utáni jobb minőségű családi kapcsolatokkal. Vagyis a társunk családjához fűződő kapcsolat nem feltétlenül mellékes része a közös életünknek.

Amikor mindig csak az egyik család számít

A feszültséget sokszor nem egyetlen nagy konfliktus okozza, hanem az apró egyenlőtlenségek. Melyik családnál töltjük a karácsonyt? Kihez megyünk vasárnapi ebédre? Kinek segítünk azonnal, ha szüksége van ránk? Mikor hangzik el az, hogy „az én anyukámnak most szüksége van ránk”, és mikor az, hogy „a te szüleid majd megoldják”?

Egy középkorú házas embereket vizsgáló kutatás arra jutott, hogy a házastárs szüleinek nyújtott támogatásban érzékelt egyenlőtlenség összefüggött az alacsonyabb házassági elégedettséggel. A kutatók szerint tehát nem feltétlenül az számít, hogy mennyi segítséget adunk a másik családjának, hanem az is, mennyire érezzük kiegyensúlyozottnak a két fél hozzájárulását. Egy másik, középkorú házaspárokat vizsgáló kutatás szintén arra mutatott rá, hogy a családtagok támogatásában kialakuló egyensúlynak lehet jelentősége a házassági elégedettség szempontjából: ebben a vizsgálatban a párok felnőtt gyermekeiknek nyújtott támogatását elemezték.

Mindez nem azt jelenti, hogy mindent matematikai pontossággal kell elfelezni. Nem kell stopperrel mérni, hány órát töltöttünk egyik vagy másik családnál, és az sem életszerű, hogy minden helyzetben pontosan ugyanannyi segítséget kapjon mindenki. Az élethelyzetek és a szükségletek különbözőek.

Az azonban fontos, hogy egyik házastárs se érezze azt: ami és aki neki fontos, az a másik számára automatikusan másodrendű.

Két családból lesz egy közös történet

A házasság egyik feladata éppen az lehet, hogy két különböző családi világból kialakuljon valami közös. Ehhez időnként kompromisszum kell: egyik évben itt ünnepelünk, a másikban ott; egyszer az egyik szülőnek van nagyobb szüksége segítségre, máskor a másiknak.

Természetesen vannak olyan családi kapcsolatok, amelyekben szükség van határokra, különösen akkor, ha valaki rendszeresen beavatkozik a házaspár életébe vagy tiszteletlenül viselkedik. A másik családjának megbecsülése nem jelent feltétlen engedelmességet vagy korlátlan alkalmazkodást.

A lényeg sokkal egyszerűbb: ha szeretünk valakit, érdemes tiszteletben tartanunk azt is, hogy honnan jött és kik fontosak számára. A házasságban nem kell választani a két család között. Sokkal inkább meg kell tanulni helyet teremteni mindkettőnek.