Gyerekként a szüleinkhez mérjük a világot, és sokáig természetesnek vesszük, hogy ők azok, akik vigyáznak ránk, döntenek, felelősséget vállalnak és ott vannak, amikor szükségünk van rájuk. Felnőttként azonban ez a kapcsolat is változik, és egyszer felmerül a kérdés: mi a gyermek felelőssége a szülei iránt, és mivel tartozunk azoknak, akiktől az életet kaptuk? Talán a felnőtté válás része az is, hogy már nemcsak szülőként nézünk rájuk, hanem megpróbáljuk meglátni bennük az embert is: megérteni a döntéseiket, elfogadni a hibáikat, és felismerni, hogy nekik is megvan a saját történetük, amelyet mi gyerekként talán nem ismerhettünk.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Mit jelent a gyermek felelőssége?
A családban már gyerekként megtanulunk alkalmazkodni egymáshoz, segíteni, figyelni a másikra és vállalni a következményeit annak, amit teszünk. Ezekből az első tapasztalatokból alakul ki az is, ahogyan később a családi kapcsolatainkhoz viszonyulunk.
Az évek múlásával azonban észrevétlenül átrendeződhetnek a mindennapok. Aki korábban értünk intézett el mindent, egy idő után talán tőlünk kér segítséget. Aki egykor minket hívott, hogy rendben hazaértünk-e, később lehet, hogy maga várja a telefonunkat. Nem egyik napról a másikra cserélődnek fel a szerepek, inkább lassan kölcsönösebbé válik a gondoskodás.
A figyelem, az idő és a segítség, amit felnőttként adunk, nem valamiféle tartozás törlesztése. Inkább annak természetes felismerése, hogy az évek során változhat, éppen kinek van nagyobb szüksége a másikra. Egy szülő és gyermeke közötti kapcsolat sem maradhat egész életünkben egyirányú.
Aztán egyszer meglátjuk a szülő mögött az embert
Gyermekként különös helyet foglalnak el bennünk a szüleink. Sokáig úgy tűnhet, hogy nekik tudniuk kellene, mit kell tenni. Hogy erősebbnek, bölcsebbnek, türelmesebbnek kellene lenniük nálunk.
Aztán felnövünk.
A szülővé válással ugyanis senki nem szűnik meg embernek lenni.
Nem kap hozzá tévedhetetlenséget, végtelen türelmet vagy minden élethelyzetre megfelelő választ.
Ennek felismerése nem teszi meg nem történtté azt, ami fájt. De megváltoztathatja azt, ahogyan visszanézünk rá.
Mivel tartozunk a szüleinknek?
A keresztény válasz egyik kiindulópontja a negyedik parancsolat: „Tiszteld apádat és anyádat.” De mit jelent ez akkor, amikor a gyermek már régen felnőtt, saját élete van, és lassan talán a szülei azok, akiknek egyre nagyobb szükségük van rá?
A tisztelet ilyenkor már nem egyszerűen engedelmességet jelent. Benne lehet a figyelem, az érdeklődés, az idő, amit rájuk szánunk, a segítség, amikor szükségük van rá, és később akár a gondoskodás is. Sokszor egészen hétköznapi dolgokról van szó: felhívni őket, meghallgatni, észrevenni, ha valamiben segítségre szorulnak, vagy egyszerűen jelen lenni az életükben.
Felnőttként talán azt is másként értjük meg, mennyi minden volt természetes számunkra gyerekként. Hogy valaki aggódott értünk, várt bennünket, gondoskodott rólunk, időt és energiát fordított ránk.
A kapcsolat azonban idővel kölcsönösebbé válhat. Ahogy egykor ők figyeltek ránk, eljöhet az idő, amikor nekünk kell jobban figyelnünk rájuk.
Amikor a szülő egyedül marad
Idős korban az egyedüllét egészen más súlyt kaphat. A mindennapi teendők nehezebbé válhatnak, a társas kapcsolatok megritkulhatnak, és különösen nehéz lehet, ha valaki hosszú közös élet után marad egyedül. Megváltozik a napok ritmusa is: több lesz a csend, kevesebb a spontán beszélgetés, és olyan feladatokat is egyedül kell megoldani, amelyeket korábban ketten intéztek.
A várakozás is egészen mást jelenthet ilyenkor. Amikor kevesebb program, találkozás és napi elfoglaltság tölti ki az időt, egy-egy nap sokkal hosszabbnak tűnhet. A következő telefonhívás, látogatás vagy közös ebéd olyan eseménnyé válhat, amelyet az idős szülő már napokkal korábban vár. Ami a felnőtt gyermek sűrű hétköznapjaiban csak néhány nap, az annak, aki sok időt tölt egyedül, jóval hosszabbnak érződhet.
Éppen ezért sokszor nem nagy gesztusokra van szükség, hanem kiszámítható jelenlétre. Egy rövid telefonhívás, néhány együtt töltött óra vagy annak tudata, hogy hamarosan újra találkoznak, sokat jelenthet. A felnőtt gyermek figyelme azt is jelzi az idős szülőnek, hogy továbbra is fontos része a család életének, gondolnak rá, és van kire számítania.
A szüleink sem tudhatnak mindig mindent jól
Gyerekként könnyű azt gondolni, hogy a szülők tudják, mi a helyes, hogyan kell dönteni, mit kell mondani, és mit kell tenni egy-egy helyzetben. Felnőttként már látjuk, hogy az élet ennél jóval bonyolultabb.
A szülők is hoznak jó és kevésbé jó döntéseket. Van, amit ösztönösen jól éreznek, máskor bizonytalanok, és előfordul, hogy évekkel később ők maguk is másként döntenének. Nem azért, mert rosszat akartak, hanem mert ugyanúgy emberek, mint bárki más.
Talán felnőttként már azt is könnyebb elfogadni, hogy nem kell minden egyes régi döntésükre magyarázatot találnunk. Lehet valamit másként látni, mint ők, lehet azt gondolni, hogy mi ugyanabban a helyzetben másképp cselekedtünk volna, és közben továbbra is szeretettel nézni rájuk.
Sőt, talán éppen ez jelenti azt, hogy már valóban felnőttként tekintünk a szüleinkre: nem várunk tőlük tévedhetetlenséget. Megengedjük nekik ugyanazt az emberi esendőséget, amelyet saját magunk számára is természetesnek tartunk.
És ettől nem lesznek kevesebbek a szemünkben. Éppen ellenkezőleg: talán ekkor kezdjük őket igazán nemcsak szülőként, hanem emberként is látni.
Nem kell tökéletes családtörténetet írnunk
Talán nem az a cél, hogy egyszer minden sérelmünkre magyarázatot találjunk.
És nem is az, hogy szüleinket utólag tökéletesnek lássuk.
Elég lehet eljutni odáig, hogy már ne csak azt az embert lássuk bennük, akinek „jobban kellett volna csinálnia”, hanem azt is, aki a saját történetéből, képességeiből és sebeiből próbált valamit továbbadni.
Van, amikor ebből sok jutott. Van, amikor kevés.
A felnőtté válás talán nem ott ér véget, amikor már nincs szükségünk a szüleink segítségére. Hanem valahol ott kezdődik igazán, amikor képesek vagyunk úgy látni őket, ahogyan önmagunkat is szeretnénk, hogy lássanak: nem hibátlanul, hanem teljes emberként.
És talán ezzel tartozunk egymásnak nemcsak szülőként és gyermekként, hanem emberként is.
